Nyolcadik

"Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel, ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted. Szabad vagy."

Azt gondoltam, miután újra felpillantok, minden a régi lesz. De helyette megint csak a vészjóslóan csillogó gesztenyebarna szemekkel, és összekuszált, fekete tincsekkel találkozok.

- Hiányoztam? – nevet fel harsányan.

Újra elfog az a bizonyos érzés, amitől ujjaim bizseregni kezdenek, ahogyan lassan a többi testrészem is. Megint itt van... itt van, hogy kísértsen.

- Miért jelensz meg mindig? Miért..ilyen váratlanul és hátborzongatóan? – motyogom, miközben próbálom elpislogni a könnyeimet.

- Nem én irányítom az elmédet, Ellie – emeli fel kissé hangját, majd látván, hogy kissé megrezdülök, újból rendes hangszínnel folytatja – Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek.

- Inkább azért, hogy megölj, nem? – nevetek kínosan – Valld be magadnak, hogy igazam van. A francba is... Miért nem lehet egy olyan életet élni, mint amilyet az ember elképzelt magának?!

Jase szótlanul néz rám. Mintha mondani akarna valamit, de nem tudja hogyan fogalmazza meg.

- Az lett volna a legjobb, ha meghalsz. Igazam van? Ennek nincs akadálya Ellie – És újra itt van az a borzalmas érzés, amikor érzed a zsigereidben, hogy a pillanat egyszer már megtörtént.

Nem tudom kontrollálni a képzelgéseimet, azt sem tudom, hogy ezek természetesek-e ilyen helyzetben...Mármint az ilyenek, amik mindig ugyanarról szólnak. Mindig ugyanaz a forgatókönyv; egy rövid társalgás, majd a halál és az ébredés.

Hirtelen nyitom ki a szememet pár perc elteltével. Lassan, merengve pillantok körbe a fürdőben, miközben kapkodva veszem a levegőt.

Fáradtan és meggyötörten kuporgok az ajtó előtt, mint aki bujkál valami szörnyű dolog elől. Reszketve húzom fel térdemet, majd fűzöm köré karjaimat. És íme, a könnyeim újból útnak erednek orcámon. Úgy viselkedek, mintha depressziós lennék, hogy minden apró dolog miatt eltör a mécses.

- Ellie?! Nyisd ki az ajtót, kérlek – Harry ideges hangja visszhangzik a csendes szobában, de nem reagálok rá – Ellie, hé, kérlek nyisd ki az ajtót...tudom, hogy odabent vagy.

Mély levegőt veszek, gyorsan megigazítom összekuszált hajamat, majd erőt veszek magamon, hogy kinyissam az ajtót. A kilincsre csúsztatom kezemet, s óvatosan lesek ki a kis résen.

Harry erősen összehúzott szemöldökkel és ráncos homlokkal várja, hogy ámbár lassan, de feltárjam előtte magamat. Egyenesen a szemébe nézek, de tagadni se tudom, hogy fél perccel ezelőtt sírtam.

Egy szót sem szólok, még a hangom is beleremegne a szavaimba, ezért csak némán ölelése védelmébe bújok. Először zavartan áll szorításom alatt, majd miután hallhatóvá válik halk szipogásom, erősen körém fűzi karjait. Ő sem kérdez semmit, amiért hálás vagyok, mert nem tudom hogyan is mondhatnám el mindazt, ami történt.

Pólója alját szorongatom, míg ő hátamat nyugtatóan simogatja.

- Nem tudom mi történik v-velem – súgom – Dolgokat látok a semmiből, amiket nem akarok és csak arra eszmélek fel, hogy zokogok.

- Ez...minden rendben van vele – kicsit megbiccenti államat, hogy újra szembe nézhessen velem.

- Egy ember nem képzeli mindig ugyanazt, ugyanazzal a személlyel és eseménnyel, főleg nem ilyen körülményekkel. – magyarázom hevesen.

- Amikor kint találtalak, akkor is ugyanez történt? Mármint, hirtelen kerültél egy másik helyre? – próbálja megérteni a történteket, de hangjában bizonytalanság csendül.

- Akkor igen, de most ugyanitt voltam – motyogom.

- Nem erőltetem, hogy elmondd mi történt, de ha úgy érzed.. huh, én szívesen meghallgatlak, rendben? – homlokát enyémnek dönti, én pedig piciket bólintok.

Az egyelten örömöm ebben az egész szituációban; Harry. Ő az egyetlen akit közelről ismerek. Bár még legbelül haragszom rá, amiért ennyi mindent eltitkolt, de többször is bebizonyította, hogy mindig mellettem áll, és ha szükségem van bármire, Ő mindig itt lesz nekem.

Az időt nem pörgethetem vissza, ahogyan a sorsomat se változtathatom meg. Belekell törődnöm, hogy nekem ez jutott; a félelem, az újdonság és a megpróbáltatás. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az életem már nem fenékig tejfel, hogy a napi programom már nem főzés vagy épp tévézés. Ahhoz, hogy beilleszkedjek az új otthonomba tennem is kell valamit.

Gondolataimból Harry ébreszt fel, ahogyan tenyere lassan csúszik orcámra. Könnyes pilláim alól félve pillantok szemébe, de tekintete nyilvánvalóan az ajkamon van. Csak…egy picit…közelebb…

- Hé, srácok! Nem vagytok éh... – egy számomra idegen fiú lép be az ajtón, s amint meglát minket ebben a...félreérhető helyzetben, azonnal szája elé kapja kezét – Én…én...ohm…bocsánat a zavarásért.

- Sosem tanulsz meg kopogni? – Harry rejtett mosollyal, de komolyan kérdezi meg a szőke srácot, aki kínjában inkább hátat fordít és sebesen eltűnik a folyosón.

A szobában ugyanaz a hangulat marad, mindketten némán állunk egymás mellett, miközben ő a tarkóját vakarja én pedig dörzsölni kezdem a karomat.

- Uhm... Esetleg nem lehetne arról szó, hogy mégis elkísérjelek titeket holnap? – a kínos csendet egy még kínosabb kérdéssel töröm meg, mert tudom, hogy a válasza ebben a fél órában sem változott – Nem igazán szeretnék itt maradni egyedül, főleg azok után, ami történt. Egyébként is kíváncsi vagyok a dolgokra. Ez egy lehetőség, hogy legalább egy picit is hozzászokjak a gondolathoz, hogy nincs többé…

- Azt hiszem ezt megbeszéltük, Ellie – elkomorodva válaszol, miközben az éjjeliszekrényéhez lép, hogy kivegyen egy tiszta felsőt – Már meg vannak, kik mennek. Én, Christina, Eric, Carina, Stella, Shalynn, Zafira, Cameron, Thomas és Finn.

- Egy plusz ember mindig jól jön, nem? – próbálkozok tovább – Olyan lesz, mintha ott se lennék.

- Még átgondolom. Nem biztonságos számodra ez az egész, főleg ilyen lelkiállapotban – néz mélyen a szemembe. Pillantása féltő, mégis határozott.

- Meg tanulom kezelni – mondom erőteljesen. Akkor se adom be a derekamat annak, hogy itt maradjak.

Mondatom után egy éles pillantást kapok viszont, majd elviharzik mellettem, egyenesen le a lépcsőn, a konyha felé. Mély levegőt veszek, miközben tenyeremet homlokomhoz szorítom, s leülök ágya szélére.

Most már csak egy picire vagyok attól, hogy belemenjen. Talán jobban kéne kedveskednem, vagy megmutatni neki, hogy igenis be akarok illeszkedni. De így már semmi értelme, hisz a tábor nagy része ténylegesen elvonult pihenni, hiszen lehet már este 11 óra is. Furcsa, hogy óra nélkül ilyen jól tájékozottak.

            Percek elteltével már az ágyon fekszek, s a plafont vizsgálgatom. Két kézfejemet hasamon összekulcsolom, de ujjaimat néha-néha összeszorítom idegességemben, vagy épp unalmamban malmozni kezdek.

            A halk mozgásra és pakolásra kissé kinyitom szememet. Harry az ágy másik oldalán püföli, és ide - oda helyezi a párnáját, miközben próbálja megtalálni a megfelelő pozíciót az alváshoz.

Ezek szerint tovább is aludhattam, azután, hogy visszaért.

Ahhoz képest, hogy most keltem, még fáradtabbnak érzem magamat. Nincs energiám felkelni és elbicegni a mosdóig, így csupán fekvő helyzetben gombolom ki nadrágomat, majd húzom le magamról. Óvatosan nyúlok Harry hátához a nem használt takaróért, hogy lábamat mégis fedje valami, mire csökönyösen hátraveti kezét, hogy elkapja az anyagot. Halkan felmordulok, s nyűgösen harcolni kezdek.

- Ellie, ne tépd le rólam a takarót, ez az enyém – morogja a párnájába, szorításán pedig erősít.

- A francokat – most már rángatom a takarót, de végül feladva dőlök vissza a helyemre, s magzatpózban próbálok elaludni; ámbár dühösen.

Feltűnően nagyot sóhajtok, és csak várok és várok egy kedves gesztusra, de nem kapom meg. Szó szerint nem érdekli, hogy nincs takaróm.

***

            A kényelmetlen pozíció végett hátamról az oldalamra fordulok, de csupán csukott szemmel próbálok pihengetni. Persze ez sem tart tovább pár percnél, mert észreveszem a hatalmas csendet. Szemhéjamat gyorsan nyitom fel, majd a mögöttem lévő üres részhez vezetem a kezemet, utána pedig tekintetemet. Elment. De messzire nem, hisz még érezni lehet helyének melegségét. Szempillantás alatt pattanok fel az ágyból, egyenesen a ruháim felé.

Ha azt gondolta, hogy az évek során még mélyebb alvó lettem, hát tévedett.

            Sietségemben a dzsekimet már lefele kocogva a lépcsőn dobom át vállamon, majd a hajamat előre igazítva kanyarodok egyenesen a konyhai rész felé.

- Ha azt gondoltad, hogy ilyen egyszerűen leléphetsz, tévedtél – mondom, előre tudván, hogy Harry is ott tartózkodik. 

Sejtésem szerencsére beigazolódott, az elveszett férfit a pultnál találom, miközben egy szelet kenyeret majszol magában. Kissé sápadt tekintettel fordul felém, és szó szerint elakad a falat megrágásában.

- Ellie? Azt hittem még alszol – említi meg az első indokát annak, hogy lejött, majd folytatja – Nem akartalak felkelteni, ezért jöttem inkább le reggelizni valamit, és készülődni. Úgy tűnt, mélyen aludtál – már kezdi is a magyarázkodást, de mint tudjuk, csak a bűnös emberek mentegetőznek valamivel.

- Persze, nagyon mélyen aludhattam, hogyha már itt vagyok – jegyzem meg szarkasztikusan – Szóval a válaszodat ezzel nemnek is vehetem?

- Kérlek, ne kezdjünk el veszekedni már korán reggel. Megmondtam tegnap is, hogy nem vihetlek magammal. Azt, hogy gondolkodok rajta pusztán azért mondtam, hogy végre ejtsük a témát – válasza után vállat von, majd a elveszi az asztalon lévő kis jegyzeteit.

- Csak egy rohadt egyszerű kérésem volt, hogy had menjek veletek – hangomat egy színnel hangosabbra veszem, hogy figyelmét újra elnyerjem – Szerintem nem egy nehézség egy plusz személlyel menni. Lehet, hogy nem idevalósi vagyok valójában, hogy nem tudnám megvédeni a többieket...

- És magadat – vág közbe szavaimba, de nem törődve folytatom tovább.

- De akkor is jogom van visszamenni a Valóságba, hogy megtudjam mi a franc történt. Ha ahhoz, hogy végre igent mondj, keményebbnek kell lennem, hát legyen – mutatok rá, miközben szúrós tekintettel figyelem, ahogy mozgását abbahagyja – Nem ismerem magamat. Nem ismerem, mert a régi énem odaveszett valahol a Valóságban. Ide jöttem, mert idehívtál a beleegyezésem, vagy bármiféle hozzájárulásom nélkül. Megtudtam olyan dolgokat, amikről sosem gondoltam, hogy lehetségesek. És ezek szerint az alapító lánya vagyok, szóval szerintem vannak bizonyos jogaim... Ugyanúgy parancsokat adhatnék ki, mint Ő, ugyanúgy uralkodhatnék a többiek felett, mint Ő. De most, ebben a két napban... a francba is, azt kértem, hogy  vigyél magaddal, akkor ne mondj nemet. Nem. Mondhatsz. Nemet – sziszegem összeszorított fogaim között, miközben fel sem fogom a szavakat, amiket kiejtek.

A düh mindent felül múlt bennem, minden fájdalmamat amit most egy erőteljes megnyilvánulásban előadtam. Ezt pedig csak fokozza az időközben megjelenő tömeg meglepett moraja.

A szobában lévő összes szempár rám szegeződik, Chris álla szinte a földet súrolja a meglepettségtől, Harry szemei pedig sokkoltan kipattannak. Egy mély levegőt veszek, s így próbálom kicsit lenyugtatni magamat, miközben Harry próbálja megkeresni a megfelelő szavakat.

- Én... Ellie… – makogja, de a szemkontaktust feltűnően kerüli.

- Úgy látom Sav... khm... Ellie megtalálta az illúzióbéli énjét – suttogja cserbenhagyó tekintettel Christina, majd lassan kislisszol a szobából.

Hetedik

“ A valóság az, ami nem hajlandó megszűnni attól, hogy nem hiszünk benne. ”

Az este további részét a tábor közepén összerakott tűz körül töltjük. Mindenki - a helyzethez képest - kellemes hangulattal társalog a mellette helyet foglaló személlyel, miközben nyársra szúrt húst és zöldséget sütnek. A Harryvel való feszültség feloldódott az órák során, így immáron nem döfködjük egymást a másik problémájával.

- Honnan szereztek élelmet? – kérdezem, miközben leszedem a kis falat húst a pálcámról, ami kellemesen melegre sült.

- Az a szokás nálunk, hogy kinevezünk kisebb csoportokat adott feladatok elvégzésére - magyarázza, miközben egy kis ronggyal megtörli a szája szélét - Szóval, van öt srác, akik két naponta kijárnak Chesirebe élelem után, illetve az erdőben vadásznak.

- Akkor itt mindenki szorgoskodik valamivel – mosolygok.

- Nagyjából – nevet – Kivéve Christ. Egyszer éljem meg a pillanatot, hogy Ő bármit is tegyen a csapatért. Egyedül a veszekedésben és a magyarázkodásba ügyes - biccenti fejét az említett személy felé - Egyébként jó fej. Egyszerre kerültünk ide, emlékszem, hogy az első pillanattól kezdve támogattuk egymást. Olyan, mint a testvérem volt – a hangja a mondat végére szinte suttogásként jut el hozzám, miközben lassan lehajtja fejét.

Emlékszem, hogy hétvégénként mindig átjártam hozzájuk, hogy nővérével játszhassak az iskola után. Gemma volt az intelligens, komoly lány a családból, akárcsak az anyja. Szerettem vele csajos dolgokról beszélni, főleg azért, mert mindig segített átvészelni a nehéz napokat. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nagyon sokáig Ő volt a legjobb barátnőm. Sajnálom, hogy most nem lehet itt. De amit valójában nem értek, az az, hogy Ő miért nem volt olyan, mint Harry? Mármint fizikailag. Nem kapott erőt? Talán...talán nem örökölt?

- Sajnálom ami a családoddal történt – simítom tenyeremet hátára, miközben elhessegetem a gondolataimat – De kaptál helyettük egy újat.

Próbálom őt felvidítani, de nem hiszem, hogy sikerülhet.

- Egyszerűen csak hiányzik a hülyülése, a hangja – nevet keserűen.

- Nekem is a szüleimé – motyogom, ahogy lassan előgyülemlenek a saját emlékeim is.

A Nap lassan kúszik fel az égre, de mi csupán akkor indulunk el nyugovóra térni, ténylegesen. Thomas a tűzhöz igyekszik, hogy eloltsa a lángokat, illetve eltakarítsa a hátramaradt piszkot. Felajánlom a segítségemet kétszer is, de ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül végezze el a munkát, így csupán mosolyogva jó éjszakát kívánok neki, és a többieknek is.

A szállásunk bejáratán döbbenten nyitok be. Arra számítottam, hogy a fele banda aki lelépett a tűztől már alszik. Ehelyett mindenki egy kis légtérben nyüzsög.

- Mi folyik itt? – lépek Harry mellé, amint kiszúrom, ahogy a lépcső aljánál a falnak támaszkodva figyeli az eseményeket.

- Megtudták, hogy Troy hamarosan érkezni fog a tanácstól.

- És ez rosszat jelent? – szalad ráncba homlokom, miközben visszanézek az kissé ideges lakótársainkra.

- Troy csak akkor látogatja meg személyesen a tábort, ha valami baj van, vagy valami nagyon fontos hírt kapunk. Másrészt, ez azt jelenti, hogyha már épp aludnál se teheted, mert meg kell várnod míg elmondja a mondanivalóját - ránt vállat.

- Értem – motyogom, majd lassan felfelé indulok a lépcsőn.

- Hova mész? – állít meg Harry – Neked is itt kell lenned.

- Miért? Eleget mondott nekem Troy. Egyébként is, nem idetartozó vagyok, egyenlőre semmi közöm az ügyekhez – magyarázom.

- Keresni fog – jelenti ki, egyenesen a szemembe nézve.

            Az idő telik, a nyüzsgés pedig egyre nagyobb. Troy még nem érte el a tábort, így a kint sürgő embereket Julia tereli be a gyülekező aulába. Hideg, csípős szél fúj, így mindenki a megszabott, egyen kabátban mászkál a harmatos fűben.

Úgy döntök, hogy a feszült várakozás helyett, megragadom az alkalmat, hogy jobban megismerjem Juliat.

- Tudok esetleg valamiben segíteni? – fűzöm össze karjaimat mellkasom előtt, hogy jobban összefogjam a dzsekimet.

- Oh, nem kell, köszönöm. Majdnem mindenki az aulában van, vagy a kijelölt szálláson – mosolyog, miközben egy utolsó pillantást vet a halvány távolba - Julia Peterson – mutatkozik be kedvesen, hogy megtörje a kínos csendet.

- Ellie Banlow – mosolygok – Mióta élsz itt?

- Az édesanyád miután létrehozta az illúziót, rá egy évre kerültem ide. Embernek születtem, a valóságban éltem, úgy, mint Harry. A különbség az, hogy Fallen talált meg engem.

- Volt a valóságban? – kérdezem döbbenten, mire gyorsan bólint.

Hirtelen megszédülök. Túl soknak érzem ezt az egészet. Az anyám. Ő hozta létre. Valóság. Illúzió. Káosz lesz úrrá a fejemben, de nem akarom ezt kimutatni. Szép kis bemutatkozás lenne.

- Sokszor. De nem mindig hibrideket keresni. Volt valaki, aki miatt kijárt.

 Hibridek. Jó lenne tudni, hogy ez mit is takar pontosan. Az embereket a valóságban? Vagy ez valami más? Túl sok a kérdés.

- Kiért?

- A lá... – mondatát egy dörmögő hang szakítja félbe.

- Julia! Tudnál segíteni? Troy megérkezett - informálja az említett személyt a kék szemű, kissé kócos hajú srác, de tekintetét rám fordítva emeli ki utolsó mondatát - Harry az aulában vár.

Mély levegőt veszek, hogy egy kis erőt szerezzek az új információkhoz. Próbálok pár dolgot szelektálni a fontosabbak közül, mert úgy érzem több dolog már nem fér el a fejemben. Julia együttműködően bólint egyet, majd befelé indul.

- Had mutatkozzak be – állít meg fél percre a küldönc - Theo Artmenson.

- Valószínűleg az én nevemet már tudod Harry jóvoltából, de Ellie Banlow – kuncogok, miközben fülem mögé tűrök egy kósza tincset, s megrázom kezét.

- Sajnos nincs sok időnk megismerkedni, így esetleg holnap csinálsz valamit? – vakarja meg idegesen tarkóját.

Hm. Egyszóval randira hív?

- Nem tudom, hogy Troy mit talál ki, szóval... ha épp nem csinálok semmit megkereshetlek.

- Ha nem akarjátok, hogy Troy egy hét bűntetést szabjon ki rátok, első randi gyanánt, jobban teszitek, ha bejöttök – kiált vissza Julia az aula bejáratából.

Mindketten halkan felnevetünk, s kissé kínosan gyalogolunk egyenesen az épülethez.

Miután beérünk, Theo a többi küldönchöz siet, míg én lábujjhegyre állva keresem Harry alakját, amit perceken belül meg is találok.

A helyiség nem kicsi, körülbelül 100-an lehetünk most bent, ebből a fontosabb személyek elől foglalnak helyet, hátul pedig a kisebb csoportok. Mivel Harry egy Devolin, így automatikusan elől áll, a bal oldali szektorban.

- Huh, lekéstem valamit? – csapódok mellé, mire hirtelen rám kapja tekintetét.

- Úgy látszik? – mutat előre, miközben értetlenül összeráncolja homlokát.

- Valami baj van? – nem igazán értem mogorva hangját.

- Inkább a pasi barátságokért vagy oda? Mármint, máris lecserélnél?

- Tessék? – nevetek – Csak nem féltékeny vagy, Styles? Csak a nevét tudtam meg abban a két percben, amennyi időm maradt odakint.

            - Hmm...A nevét tudtad meg, de máris randizni fogtok?

Annyira furcsa. Alig pár perce történt mindez, de neki máris volt ideje kiolvasni mindezt a fejemből, és meg is haragudni érte. Hihetetlen.

            - Ne kombinálj. Kezdesz egy kicsit túlzásba esni – sóhajtok, majd az emelvényre vezetem tekintetemet, hogy meghallgathassam a türelmetlen srácot.

Beszéde előtt tisztességesen megvárja, míg a tömeg elcsendesedik, mindeközben haját, egyenruháját megigazítja, majd helyes testtartásban, felszegett tekintettel felszólal.

            - Tudjátok, hogy ritka pillanatokon jövök személyesen a táborotokba. A mai délelőttön parancsot kaptam, miszerint válasszak ki öt bátor Devolint és Devo-t, akik a holnapi naptól kezdődően egy kutatásban vesznek részt. Fallen nem kötötte ki, hogy a résztvevők között ne szerepeljen nő, így lehetséges maximum kettő részvétele – tekintetét körbevezeti a teljes némaságba burkolózott tömegen, majd mély levegőt véve folytatja – Elsőként kezdjünk önkéntesekkel. Van valaki, aki szívesen részt venne ebben? – nyomatékosan az első sorban lévőkre pillant, majd a középen elhelyezkedőkre. Feltűnően nagy a csend, amivel mindenki biztosítja félelmét a helyzettől.

Troy sejthette, hogy ez így lesz. Bólint, majd újból szólásra nyitja száját:

- Az öt emberben résztvevő személyeket sorolnám, akiket Fallennel közösen írtunk össze. Thomas, Stella, a két Devo és  Eric, Harry, Christina a három Devolin - mind az ötüktől egy beleegyező bólintásra vár, amit lassan mindenkitől megkap, viszont hirtelen idegességemben megtöröm a némaságot.

            - Önkéntesen jelentkezem – a teremben összegyűlt összes szempár rám szegeződik.

Van, aki rémült pillantásokkal illet, míg másokból egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Értetlenül forgolódok helyemben, egyre inkább kínosan kezdem érezni magam. Csend van, mígnem a hátsósor nevetni kezd. Furcsállva figyelem, ahogy hasukat fogva kacagnak, nyilván lenézően.

-  Sejtettem, hogy felfogod ajánlani a segítségedet, kedves Ellie – vigyorog Troy az emelvényről - Ezért is kértem külön, hogy beszéljünk. Nem képeztek ki – magyarázza – Ebből kifolyólag nem jöhetsz, ezt vedd parancsnak és tiltásnak egyaránt.

- Mégis ki vagy te, hogy megtiltsd? – ellenkezek, miközben előre lépek, hogy közelebb kerüljek hozzá, de Harry karja erőteljesen utamat keresztezi.

Egy szúrós pillantást vetek felé, majd hátrálni kezdek, hogy előző helyemre kerülhessek.

- Akik nem hallották a nevüket, azok térjenek vissza a kijelölt szektorokba, és térjenek nyugovóra. A többiek viszont maradjanak egy egyeztetésre.

- Mint a katonaság – motyogom magamban, miközben összefűzöm karjaimat mellkasom előtt, s egy dühös, megvető pillantás után hátat fordítok, hogy otthagyhassam őket.

            Oké, igaza van. Nem vagyok kiképezve, életemben nem fogtam fegyvert, de ez talán a legjobb pillanat, hogy betekintést nyerjek a Valóságba. Meg persze...talán itt sikerülne is elkeverednem tőlük...De mégis, hogy érjem el, hogy elvigyenek?

            A fürdőszobai tükör előtt állok, miközben elmerengek gondolataimban. Harry azóta sem ért vissza, pedig eltelt vagy félóra t mióta feljöttem. A tükörkémmel szemezek. Mintha nem is azt a lányt látnám vissza, aki voltam. Teljesen más tekintet, vonások, személyiség. A szemem már nem az a gesztenyebarna, ami volt, sokkal inkább szürkébbé vált. Ajkam kissé szétnyílik a látványtól, majd lassan emelem fel kezemet, hogy végig simítsak gyötört arcomon. Érintésem nyomán kékes szín jelenik meg. Mi a...?!

­­- „Ne hagyd, hogy befolyásoljanak az érzéseid."

Egy ismeretlen, bár magabiztos hang súgja. Kicsit megijedve nézek jobbra, majd balra, s a biztonság kedvéért még hátra is. Sehol senki.

- „Nem vagy kíváncsi arra az eltelt öt évre? "

- Ki vagy te? – suttogom a nem létező személynek.

 Tekintetemet újra a hátam mögé vezetem, s miután így se kapok választ, újra a tükörre nézek. Amint megfordulok, hirtelen vágódok hátra a csukott ajtóhoz ijedtemben, a levegőt élesen kapkodom. Vagy hatszor pislogok egymás után, hogy biztosra vegyem amit látok. Mintha Jase arcát formázná az alak, de szeme és szája elhomályosodott. Pusztán haja kuszasága és kicsit látszó borostás álla leplezi le.

- „Én emlékszem"

- Mit akarsz tőlem? – könnybe lábadt szemekkel kérdezem Őt, míg egyre inkább rémültebbé válok – Miért nem hagysz békén? Meghaltál...

- „Amíg nem látod bizonyítékát a dolgoknak, ne higgy nekik. "

Lassan tápászkodom fel, az ajtónak dőlve, míg bal kezemmel idegesen matatok a kilincs után.

- Ne befolyásold a gondolataimat, te nem létezel – szavaim közben tenyeremet a fém nyitókarra fűzöm, majd lassan tekerni kezdem – Nem hiszek neked.

A tükörkép lassan homályba merül, s újból magamat látom. Valami nem stimmel.

Sejtésem beigazolódott, az örömöm semeddig nem tart, hisz a nem régiben látott fej testével együtt rajzolódik ki a csap előtt. Ebben a pillanatban már rángatom a kilincset, pedig tudom, valahogy zárva van.

"Jase" arca immáron milliméterekre van enyémtől. Déjà vu.

Ugyanaz történik, mint a legelső illúziómban, a világítótoronynál. De most nem vett elő semmi sebejtő tárgyat, pusztán arca változi ugyanolyan rémisztővé; melynek látványától felsikoltok.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok!
Úgy terveztem, hogy már szombaton kirakom (múlt héten) de ahogy olvasgattam hosszúságilag és tartalmilag úgy éreztem még javítgatom és írok hozzá. Ezalatt még a szereplőink képei is frissűltek, amit immáron a "Devolinok" menüpontra kattintva elérhettek. Sok szereplő kiesett, de amint megjelennek a történetben, újra megtalálhatjátok őket. Illetve egy kis ajándék még, hogy egy ideje dolgozgatok kisebb filmeken, amik a szereplőket mutatják be, egyenlőre Harryé megtekinthető (ha szemfülesek vagytok a menüben megtaláljátok a linkjét) youtube-n, majd idő végezetével a többieké is fent lesz! 
PS.: Hogy tetszik a fejezet kép? Lenne rá igény, hogy mindegyikhez készítsek?
Remélem tetszett a fejezet, ne felejtsetek el pipálni és/vagy megjegyzést írni, hisz abból tanulok, abból tudom, hogy nektek mi jó és mi rossz a történetben! :) 

Hatodik

“ Mi értelme beszélgetni, ha már nem lehet megbízni a szavakban?”

“ A múltad; Te vagy Savannah “

Szavai visszhangként zengnek a már így is zűrzavaros elmémben. Vajon mi vár még rám? Milyen titkok? Félek, hogy minden szó, ami hangot ad magának, csupán egy hazugság része lesz. Nincs senki, akiben bízzak, még a legjobb barátomban sem; mert biztos vagyok benne, hogy Ő igenis tudott erről az egészről, csak gyáva volt bevallani. Inkább meghagyta másnak a piszkos munkát.

- A láttak és hallottak után sem hiszel nekem, mert félsz - állapítja meg Troy pár perc elteltével - Próbálj meg hinni nekem.

- Nem tudok. Nem tudom kiben bízhatok. Szinte minden szót hazugságnak hallok már.

- Azt gondolod, befolyásoltam az elmédet? - dönti játékosan oldalra fejét.

- Talán igen, talán nem - vonok egyszerűen vállat; de nem hazudok, mert egyik felem azt súgja igaz, a másik meg azt, hogy nem.

Elmélkedve vakarja meg borostás állát, azon gondolkozva, mivel bizonyíthatná még, hogy igazat beszél. Nem kérem rá, hogy még többet mutasson, csak kell még egy kis idő a dolgok megemésztésére.

- Azt mondtad, lehet nekem is kérdésem - emlékeztetem szinte suttogva, miközben a padlóra meredek.

- Lehet. – bólint.

- Mi történt a valóságban? Mi történt a családommal és a barátaimmal? Milyen módon tűntem el? Azt hiszik ho… - túlságosan is hadarok.

- Nem azt mondtam, hogy egy rakat kérdést tegyél fel - szakít félbe, pont az egyik fontos gondolatmenetem közepette - Nos, először is foglaljunk helyet - mutat az asztal felé.

- Így is tökéletes. – makacskodom.

- Rendben. Először is, a valóságban eltelt öt év. Ezt Harry is említette. Másodszor, ez idő alatt történt egy háború. Terroristák és katonák lepték el az országot. Amióta új elnök lett, minden rosszra fordult.

- A családom és a barátaim? Velük mi a helyzet?- térek a következő kérdésemre, s mielőtt választ adna, drámaian felsóhajt.

- Nem tudom pontosan. Nem tudom, hogy élnek-e vagy megölték-e őket. Ha előre gondolkodtak, valahol elbújtak. – megrémiszt, hogy még ő sem tud erről semmit. Elvégre valami főnökféleség lenne, vagy nem?

- Látni szeretném, hogyan hagytam el Őket – akadékoskodok. Próbálj meg nyugodt maradni, Ellie. Nyugodj meg.

Troy némán lépked újból elém, majd halkan motyogni kezd. “ Engedd, hogy megmutassam ”

Aprót bólintok, majd két tenyerét újból halántékomhoz simítja, szempárja elszürkül.

„- Szívem? - kérdezi Jase, miközben behajol a konyha ajtón - Fogtunk pár halat. Nem is mondtad, hogy apukád ilyen jó horgász - csodálkozik, majd homlokon puszil.

- Régen volt közös programunk, utoljára kilenc éves lehettem, mikor horgásztam - nevetek, ahogy az utolsó bögrét is a helyére teszem.

- Illetve, azt üzente még, hogy a hétvégén vár minket anyukáddal egy vacsorára. – foglal helyet a megterített asztalnál.

Mosolyogva bólintottam egyet, majd kivettem a sütőben hagyott lasagnet, amit vacsorára készítettem.

- Életemben nem csinálta még ilyet, szóval, ha nagyon rossz akkor szólj - ülök le vele szemben.

Mielőtt én is belekezdenék a vacsorámban, megvárom, míg lenyeli az első falatot. Kíváncsian fürkészem arcát bármilyen reakcióért. Még mielőtt lenyelné a falatot felpillant, majd elnevetni magát.

- Ne nézz így rám. – utasít.

- Hogy? - kérdezem ártatlanul, majd két kezemmel kitámasztom államat - Csak kíváncsi vagyok az arcodra, mikor belekóstolsz életed legrosszabb lasagnéjába.

-  Márpedig ez egész finom lett, szóval igazán nem értelek – győzköd - Istenien főzöl, és ahhoz képest, hogy ez az első alkalom, hogy ezt készítetted eléggé finom. Talán jobb is, mint amilyet anyuék csinálnak.

- Hmm rendben - vigyorgok rá bizonytalanul, majd én is belekezdek a piros tésztás ételembe.

* Hétvége *

- A szüleimhez megyek, de fogalmam sincs mit vehetnék fel - eresztettem le vállaimat lemondóan, ahogyan a hatalmas gardrób előtt tűnődtem.

- Olyan kevés ruhád van, nem csodálom - mondja szarkasztikusan, mire az egyik felakasztott sálamat gombóccá gyűröm, s hozzá dobom.

Pár perc gondolkodás után kibányáztam egy egyszerű fehér pólót és fekete nadrágot, illetve egy laza világos dzsekit, kék mintákkal.

- Piros vagy fehér? - Jase felé fordultam, miközben váltogattam a két vállfázott felsőt magam előtt.

- Fehér - adott gyors választ az ing gombolás közben.

- Mivel már így is késésben voltunk, gyorsan magamra kaptam a kiválasztott öltözéket, illetve cipőt.

            Míg bezártam a bejárati ajtót, Jase kiállt a kocsival, hogy időt nyerjünk, így már csak gyorsan kellett szednem lépteimet.

- Jobb lett volna egy kellemes ebéd - motyogtam ahogy bekötöttem az övemet - Ilyenkor nem szeretek már kimozdulni, hűvös is van és sötét.

Jase nem válaszolt szavaimra, csak gyújtást adott a kocsira, s elindult.

Az út fele csendesen telt el. Az út kevésbé volt forgalmas, így nyugodtan néztem a házakat.

            Kissé talán elbóbiskolhattam, mert Jase erős rázására ébredtem.

- Hé, mindjárt ott vagyunk, ébresztő - aprókat pislogva néztem rá, majd mosolyogtam, mit viszonzott is.

Nem tudom mennyi ideig meredtünk egymásra, nem tudom, hogy mi történt körülöttem addig. Az idő lelassult, akárcsak a filmekben, amikor épp egy baleset előtt lennénk. Jase hirtelen lépett a fékre; tekintete rémült volt, mint az enyém. Az út kissé vizes volt a délutáni kisebb zápor miatt, így hiába is a reflex mozdulat. Az autó lassan csúszott előre, míg jobbról egy másik közelítette meg a miénket. Bal kezemet Jase karjára fűztem, ahogyan a közeledő fények felé kaptam a fejemet.

Tehetetlenül vártuk a csapódást. Egy perc volt csupán, nem több.

- Kellj fel, édesem. Fel kell kelned - suttogta egy kétségbeesett hang, miközben a vállamat rázta - Az én hibám, az enyém - motyogta tovább.

Mindenhol vér, szilánkok. Testek. A mentésre váró nőt mentősök vették körül, akik próbáltak segíteni. Nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se csalódottságot. Mintha nem ember lennék.

- Asszonyom - teszi a nő vállára a kezét az egyik férfi - Ön az édesanyja?

-  Igen, az vagyok - zokogta, miközben tenyere külső felét szája elé tette.

- Sajnálom, Miss - csak ennyit mondtak, de ez a szó többet elárult bárminél. Több volt, mint magyarázat, több fájdalom volt benne, mint a kimondott mondatokban.

Váratlanul csöppenek vissza a jelenbe. Mozdulatlanul állok Troy előtt, aki aggódóan markolja vállamat. Lassan lélegzek, sőt, néha nem is veszek levegőt. Sírnék, de nem tudok. Mintha leállt volna az idő körülöttem, minden tettem lassított. Próbálok elég energiát gyűjteni arra, nem akarom kimutatni a fájdalmat, ami hirtelen rámzúdul. Óvatosan lehámozom magamról a két kezet, majd szó nélkül hátat fordítok.

- Ellie - szól utánam.

- Ne – csak ennyire telik tőlem, egy halk suttogásra, ahogy kilépek az ajtón.

Nem törődöm azzal, hogy Harry mellett is elsétálok. Nem veszek tudomást róla. Mélyeket lélegzek, s próbálom immáron gyorsítani az apró lépteimet, hogy minél előbb kint legyek a friss levegőn.

            Amint elérem a bejárati kaput, feszülten rogyok térdre, akaratlanul kiáltom el magamat. Túl sok minden gyülemlett fel bennem. Két tenyerembe csúsztatom arcomat, nem tudok gátat szabni a keserves zokogásnak. Nem érdekel, hogy ki látja, vagy ki hallja. Kizárom a külvilágot, csak magammal foglalkozok.

- Mit mondtak bent? - guggol elém Harry, majd lehámozza két tenyeremet arcomról.

- Amit te nem - álltam fel - K-kezdek elbizonytalanodni.

- Vagyis? –ráncolja szemöldökét.

- Ahj, Harry. A m-múltamat! - dadogom frusztráltan, mire értetlenül pislog fel rám - Mindent tudtál; és megint ügyesen eltitkoltad előttem.

- Nem az én dolgom volt, hogy megtudd - emelkedik fel, hogy egy szintben legyen velem. A hangja komor és mély, talán ideges is a helyzet miatt.

Próbál nyugodt maradni, de úgy tűnik ezt már nem tudja titkolni.

- Hát persze, hogy nem a Te dolgod volt. Hogyne … De kitudja mennyi minden nem a te dolgod még- keserűen nevetek, majd kikerülöm Őt - De tudod mit? Ettől fogva miért kéne hinnem neked? - torpanok meg.

Sarkon fordul, hogy utánam eredhessen, miközben drámain felsóhajt.

- Ki másban bízhatnál? Ellie, amióta itt vagy, azt hajtogatod, hogy senkiben sem bízol. Ha már bennem sem fogsz, teljesen elveszel. Ez egy idegen hely számodra, egyedül nem fog menni. Vagy a „hazugságaim” vagy semmi. De! - mutatja fel mutatóujját - Akkor ne keress meg, hogy mondjak valamit amivel elindíthatlak egy úton az igazság felé.

A következő pillanatban újból elém vág, nem törődve húzza meg lépteit, hogy minél előbb eltűnhessen látókörömből.

            Nem sietek; tudom, hogy nincs értelme. Senki sem fog várni a táborban, senki sem ismer, ahogy én sem őket. A másik pedig; inkább eltűnök amilyen hamar csak lehet, még mielőtt nagyon beilleszkednék. Visszamegyek a városba - megkeresem a családom és a barátaimat... kiderítem, hogy mi történt a valóságban. Ha más emberek eltudtak ott bújni, én miért ne tudnék? Egyszerű, mint az egyszer egy. Keresek egy fedett, eldugott - és persze nem teljesen lerombolt - házat, menedéket.  

            Fel sem tűnt, hogy a terveim szövögetése közben már a kis vízeséshez érek. Arra ugyan emlékszem, hogy direkt kerülőn mentem végig, de arra nem, hogy ez a terület is pont útba esik.

Csendesen telepedek le a partra, cipőmet lassan húzom le lábamról. A dzsekit, ami végig rajtam volt, lerázom magamról, s félredobom.

Egy stratégiára van szükségem, amivel feltűnés nélkül elhagyhatom a tábort. Nem lesz egyszerű, hisz Harry amikor teheti - és persze nem dühös - mindig rajtam tartja a szemét, Chris-szel egyetemben.

Mivel mást nem ismerek még, így egy kis segítséget sem kérhetek, hisz nem tudom, bízhatok e bennük.

A kissé vizes homokba vésem a tábor részeit, majd az erdőt és a portált. Egy kis bot segítségét használom, hogy felvázoljam a lehetséges útvonalakat.

Ha jobbra kerülöm a fő szállást és a hadi sátrat, akkor csak Thomason kell keresztül osonnom. Vagy mehetek az ellentétes irányba, keresztül az erdőn... az tovább is tarthat, mint pár perc. Pro, hogy kisebb az esély a lebukásra, kontra, hogy akár el is tévedhetek ott.

A felvázolt terveimet többször is átfirkálom, de végül feladva túrok bele kissé gubancosodó hajamba.

Sok dolog kavarog a fejemben, szinte semmire nem tudok koncentrálni. Mennék is, meg nem is.  Elsősorban jó ötletnek tűnik, hogy elhagyjam a tábort, de mielőtt kutakodni kezdenék olyasvalami után, amiről még alig tudok; érdemesebb lenne utána néznem itt pár dolognak.

---

A délután gyorsan eltelt, az időm javát a kis vízesés mellett töltöttem. Szerencsére senki sem közelítette meg a helyet, így nyugodtan gondolkodtam az elmúlt napokról.

Az éjszakák itt sokkal titokzatosabbak, így mikor a nap már kezd nyugovóra térni, nehezen, de  feltápászkodok helyemről, magamra kapom kabátomat, majd az ismertté vált ösvényhez indulok.

A sok ötletet félretéve úgy hiszem, az első, amit tennem kell, az a Harryvel való alapos beszélgetés. Mindketten túl feszültek voltunk az elmúlt napokban, kis teret hagytunk egymásnak.  Túl sok minden történt, aminek a feszültségét mind rajta vezettem le, így úgy érzem jogosnak, ha én kérek tőle bocsánatot elsőként.

Szorosan összefogom mellkasom előtt a kabátomat, míg hajamat percenként söpröm ki arcomból a feltámadó szél miatt. Lépteimet megnyújtom, hogy minél hamarabb a szálláshoz érjek.

            Az ajtót halkan zárom be magam mögött, miközben másik kezemmel a kapcsolót keresem. A ház teljesen üresnek tűnik a hatalmas sötétség miatt, így felmerül a kérdés, hogy itt vannak-e, vagy csak alszanak. A holdnak köszönhető kis fény segítségével felbotorkálok a felső szintre, egyenesen Harry szobája felé. A lámpa segítségét végül hanyagolom, nem szeretném felriasztani az egész épületet.

Ahogy megközelítem az ismerős ajtót, lassan nyitok be rajta. Ahogy számítottam rá, itt is ugyanúgy sötétség fogad, de tudván az álló lámpa helyét, halkan oda lépkedek és felkapcsolom.

- Sajnálom - motyogom, miközben Harry ijedten felém kapja a tekintetét - Gondolom nem igazán akarsz beszélni…

- Hol voltál? - kérdez vissza, nem is foglalkozva azzal, amit mondtam. Hanfja ellenkezést nem tűrő.

- A tónál, gondolkodtam. Kellett egy kis tér és idő, hogy átgondoljam a dolgokat.

Miközben dzsekimet leveszem, Harry is feltápászkodik az ágya sarkára.

- Nem tudom mi ütött belém - kétségbeesetten keresem a szavakat, amikkel kimagyarázhatnám a bolondságokat, amiket a fejéhez vágtam - Túl sok mindent tudtam meg egyszerre és…

- Ez természetes - szól közbe, majd megpaskolja a mellette lévő szabad területet - Nem neked kéne bocsánatot kérned, hanem nekem. Nem voltam elég megértő és türelmes veled szemben. Biztos nehéz ez az egész - simítja kezét tenyerembe.

- Elképzelni sem tudod, mennyire - nevetek fel kínosan, majd szabad kezemet homlokomra csúsztatom.

- Együtt könnyebb lesz - nyugtatóan rám mosolyog, miközben lassú köröket kezd rajzolgatni kézfejemre - Ígérem.

- Köszönöm - hálálkodok, ahogyan nyaka köré fonom karjaimat.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok!

Talán hónapos késéssel, de megérkezett a hatodik rész is, ami remélem szintén elnyeri a tetszéseteket. A következőnek a fele már meg van, valószínüleg jövőhéten időben tudom már hozni!:) Köszönöm a 13 feliratkozót és az előző részhez érkezett pipákat! Véleményeknek nagyon örülnék, hogy az eddigi hat fejezetről mit gondoltok, hogy szerintetek milyen lesz a sztori - hogy képzelitek el! A szereplők menüben hamarosan frissített képeket láthattok! :) xx