Ötödik

Borzalmas vagyok. Ígérgetek mindent de nem tartom be. Sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam az új részt, és a nyár ellenére mégis iskola kezdés előtt három héttel toltam fel a fenekemet frissítéssel. Igazából az oka az volt, hogy nem volt ihletem és ahányszor nekiálltam írni, elment a kedvem, és persze lusta is volna és blahblah. Viszont itt lenne a hosszú rész, lehet majszolni - kivételesen nem szombaton!:) Próbálok sietni a következővel, tényleg, mert kezd beindulni a sztori és awh. 

Köszönöm a 10 feliratkozót, a pipákat és a megjegyzést.. De mindegy is, jó olvasást, s ha tetszik tudod...:)xx

_________________________________________________________________________________

" Az öröm sohasem felhőtlen, fájdalomra építi a hídját. "

Miután elfordul, gyorsan magamra kapom a pólót, s értesítem készenlétemről. Megfordul, majd egy mosoly után megkerülve engem, kisétál a szobából. Az ágyhoz indulok, de az ablakból egy csillogásra leszek figyelmes. Odakapom tekintetemet, s azon a pici résen próbálok tájékozódni a fényről. Közelebb sétálok, majd széthúzom a függönyt, s a hirtelen érkezett világostól automatikusan fordítom félre a fejemet. Lassan nézek vissza, s keresem azt a bizonyos - vagy talán varázslatos dolgot odakint. Minél jobban szemügyre veszem, annál biztosabb vagyok abban, hogy egy világítótorony.

De mit keresne egy ilyen az erdő közepén?

Hátat fordítok az ablaknak, majd a polcra ledobott nadrágomért nyúlok, s magamra húzom. Az ajtó mögötti akasztóról leakasztom a kabátomat, magamra kapom, majd a cipőmet félrehagyva indulok kifelé. Gyorsan baktatok le a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtóhoz, ami még nyitva van. Kiértemmel élesen jobbra fordulok, s futni kezdek, miközben átlendítem vállamon a kabátot, hisz a levegő jóvalta hidegebb a kora reggelnél. Kissé nedves hajamba a futástól való huzat belekap, de nem akadályoz meg utamban.

Még mielőtt teljesen odaérnék, megállok egy percre. Visszapillantok a hátam mögött már sötétbe burkolózott házakra, biztosra véve, hogy senki se figyel. Újból elindulok, de a levegő immáron sós víz illatát repíti, s a köveknek csapódó hullámok zajt adnak a tücsökciripelés mellé.

A világítótorony fénye lassan elér engem, s vakítóan tűz szerte a parton. A hold az égen teljes egészében van; az is egy kis megvilágosítást ad a tenger csillogására.

De miért változott meg ilyen hamar a levegő? A tér? A hangok?

Frusztráltan fordulok vissza a tábor felé, de helyette kimagasló köveket találok. Az előbb még fák voltak a helyükön. Egy kis rengés után balra egy újabb nő ki, majd a másik oldalon is. Szüntelenül gyarapodnak körülöttem, s egyre jobban pánikba esek. Tekintetemet ide-oda kapkodom, a levegőt vészesen gyorsan szívom, majd fújom ki. A lábaim mozgásra buzdítanak, de nem a menekülésre, hanem beljebb.

Megfordulok tengelyem körül, s elvesztve a testem feletti irányítást futni kezdek. Futni, egyenesen az elém táruló szakadék felé, ami a tengerbe torkollik.

- Ne, ne, ne - kiáltom hangosan, kalimpálva karjaimmal, hogy visszatartsam magam.

Minden próbálkozás hiába, a szakadék szélén hirtelen megállok, s közben a levegőt visszafojtom. Próbálom megtartani az egyensúlyomat, hogy fent maradjak a sziklán, de helyette a jobb lábam újra megmozdul ezzel leugorva a mélybe.

- Ne! - kiáltom miközben zuhanok, s kezemmel amilyen gyorsan csak tudom körbe kulcsolom könnyáztatta arcomat, s vizes hajamat.

Csapódás. A tenger habjai magába szívnak, míg egyre lejjebb és lejjebb süllyedek.

- Nézz rám! - parancsolja egy ismerős hang - Azt mondtam nézz rám!

Kinyitom szememet, s nem a tenger fojtogató mélyével találom magam szemben, hanem Jase-el. Szemöldök ráncolva pislogok felé, míg ő egy elégedett vigyor kíséretében közeledik.

            - Te nem lehetsz itt! Te nem... - magyarázom magamnak, ő pedig keserűen felnevet.

            - Oh, még mennyire igen! Mit gondoltál Ellie, hogy csak a drága Harry, meg a devolinok léteznek az emberek mellett? Tévedtél, kedvesem.

            - Te nem vagy valós - vigyorgok - csak belemásztál a fejembe.

            - Harry nem mesélt neked Aroe-ról? A Raigenekről? - dönti oldalra fejét.

            - Nem - válaszolom nemes egyszerűséggel, miközben vállat vonok.

Túl gyorsan vált témát.

            - Kár, pedig jó lett volna úgy megölni, hogy tudod, kik vagyunk Mi - lép egyet, így azonnal közelebb lesz remegő testemhez.  

            - Hogy micsoda? Hah, Jase, megölnéd a feleségedet? – próbálok nevetni, de nem megy, mert tudom a választ:

            - Soha nem voltál a feleségem, és soha nem is leszel. Elvettelek, mert tudtam, hogy arra vágysz. És hogy volt e szerelem ebben az eljegyzésben? Talán a te oldaladról - közli teljesen higgadtan, mielőtt hirtelen egy szúrós tárgyat mélyeszt hasamba - Talán jobb lett volna otthon ülni a seggeden, és várnod - fintorogva húzza ki a kést, míg én szédülve a földre zuhanok. Bal tenyerem a földbe vájódik, míg a másikat a sebre helyezem - Bár, akkor se lenne máshogy. Halott lennél, El. Megöltek volna a terroristák, azok, akik lerombolták a valóságot.

            - A valóság a legnagyobb illúzió - suttogtam miközben próbáltam csillapítani a szédelgést.

            - De ez nem a valóság Ellie - visszahangzik a hangja, s ahogy felpillantok, hogy belenézzek mogyoróbarna szemébe nem azt a képet kapom vissza, amire vágyok.

A legrosszabb rémálmomat testesíti meg. Az arca eltorzul, szinte vérvörössé színeződik  át, a szempárja feketévé válik, s egykori tökéletes ajkai most a legfélelmetesebb hangot zengetik. Sikítani kezdek, próbálom tompítani a fájdalmas üvöltést két tenyeremmel, míg szememet erősen leszorítom.

- Ellie! Ellie, hallasz? - kezdi rángatni két kéz a vállamat, míg én félve hagyom fel a sikoltozást.

Lassan pillantok fel, s megkönnyebbülten fedezem fel az ismert tábori tájat, az illatokat és személyeket.

Sokkosan kapkodom a levegőt, míg Harry kétségbeesetten rángat még mindig, előttem guggolva. Körbepillantok, idegesen fedezem fel a sok ismeretlen arcot, akik mind engem bámulnak. Pusztán Christ szúrom ki a tömegből, aki egy “ én megmondtam” arckifejezéssel váltogatja tekintetét köztem és Harry között.

Zokogva akasztom le magamról a két védelmező kart, s állok fel, hogy otthagyjam őket.

- Hová mész? - állít meg Harry.

- Mekkora idióta vagyok! - sírom miközben kezemet számhoz kapom - Miért kellett visszajönnöd? Miért kellett ideráncigálnod?

- Ellie, kérlek - húz magához egy szoros ölelésre, s még ellenkezni sem jut időm, hisz karjaim maguktól fonódnak teste köré.

Szüntelenül folynak végig a könnycseppek égő orcámon, míg Harry halkan próbál nyugtatni. Félek újra lecsukni a szememet, félek, hogy újra azt az arcot látom magam előtt. Harry óvatosan vezet be a szobájába, ahol segít lehámozni magamról a kabátomat. Miután leveszem minden fölösleges anyagot - amit magamra kaptam hírtelenjébe -, az ágyhoz kísér.

- Elmeséled mit láttál? - fordul felém, ahogy elhelyezkedik.

- Nem akarok róla beszélni - kerülöm a tekintetét.

- Biztos vagy benne? – hangjában aggodalom csendül, és tudom, ha ránéznék most, még jobban elgyengülnék.

- Teljesen - olyan hazug mosolyt kanyarítok az ajkamra, hogy még én magam is elhiszem, hogy minden rendben.

Nem akarom újra elképzelni azt, amit láttam. Úgy érzem, mintha megöltek volna, s mintha most nem is én lennék itt. Tudom, hogy Harry tényleg kíváncsi rá, és azt is, hogy tud valamit. Hisz mi van akkor, ha “Jase” telepatikusan próbált nekem üzenni?

***

Az éjszakát forgolódással töltöttem el, az agyam folyamatosan pörgött, de nem talált választ a kérdéseimre. Mivel féltem, hogy mindent újra átélek, inkább a fehér plafont fürkésztem órákig.

- Ellie! - suttog felém egy lágy hang - Kellj már fel!

A hirtelen hangnemváltozásra kipattan a szemem, s ijedtemben gyorsan felülök. Chris áll előttem, mellkasa előtt összefűzi két karját, értetlenül bámul le rám. Egyenes, sötétbarna haját összefogta, tegnapi szürkés szeme immáron barátságos zöld.

- Hoztam neked pár ruhát, amit felvehetsz - Harry lent vár a nappaliban - nyújtja felém a cuccokat, majd komoran kilép a szobából.

Ugyanolyan ruhát kapok, amilyet a többiek is hordanak kint. Fekete hosszú nadrág, illetve mellé egy rövid, fekete bakancs és szürke-fekete trikó. Gyorsan magamra kapom Őket, majd a félrerakott bőrkabátomat megmarkolva sietek lefele.

A tegnapi naphoz képest kissé nyugodtabb vagyok. Próbálom elfelejteni a történteket, mert fontosabbak is vannak, amikre koncentrálnom kell. Jelenleg szeretném megtudni, hogy kik is azok a Raigenek, akiket Jase említett.

- Jó reggelt! - mosolyog udvariasan Harry, de nem reagálok gesztusára, hanem egyből a lényegre térek.

- Lenne egy pár kérdésem – válaszokat akarok, most.

Tudom - áll fel a kanapéról - de előtte a tanácsnak van hozzád.

Értetlenül pislogok felé, míg ő teljes komolysággal indul a kijárat felé. Tudván, hogy nincs választásom indulok utána.

A kora reggeli idő hűvös, mégis néha a felmerengő szél magával hordja a meleg érzetet. Harry pár méterrel megy előttem - úgy tűnik kissé berágott rám.

      - Esetleg megmondanád, hogy mi is az a "tanács"? - emelem a levegőbe két karom - Jó lenne tudni, hogy hová is megyünk éppen.

      - Esetleg megnyugodnál legalább két kicseszett percre? - mordul fel idegesen - Fáj a fejem a sok hülyeségedtől!

      - Nekem meg elegem van abból, hogy ide-oda ráncigálsz, mint egy rohadt játékbabát! - kiabálok vissza, szinte ugyanazzal a hangnemmel, mint amilyen az övé - Jogom van tudni, hogy hova megyek. Ha azt gondoltad, hogy ilyen egyszerű dolgod lesz velem, hát tévedtél.

Nem válaszol, megoldásként hátat fordít és tovább megy.

       - Ne merészelj hátat fordítani, ha hozzád beszélek, Styles! - rohanok utána, majd erősen a karjába markolok - Ha nem nyitod ki a szádat, és nem mondod el, hogy kik azok, akikhez viszel, esküszöm, itt hagylak - sziszegem fenyegetően.

       - Majd meglátod - pillant rám szúrósan, majd kirántja karját kezem közül. Hisz úgyis tudja, hogy nem megyek el.

Nem fordulok vissza, helyette csendesen baktatok mögötte. Érezhető a feszültség közöttünk, látszik Harryn, hogy már az se érdekli, hogy követem-e vagy sem.

Akkor miért követem Őt, még mindig? Simám itt hagyhatnám, és akkor magyarázkodhatna annak a tanácsnak, hogy mégis miért nem jelentem meg. Megtehetném. Csak kár, hogy nem megy.

Pár perc elteltével egy szürke, fémes kapu előtt állunk. A levegő még hűvösebb, mint a tábornál volt, s alig van a környéken valami barátias tényező. Az épületet zöld lombosok veszik körül, melyek előtt alacsony drótkerítés áll. Rideg, bár mit várjak egy ilyen helytől?

- Ha alaposan kielemezted a dolgokat, akkor bemehetnénk - szakít félbe Harry rekedtes mély hangja.

Szemforgatva lépkedek mellé, majd várom, hogy kinyissák a kaput. Két férfi segítségével, kisebb csikorgás kiséretével ugyan, de a hatalmas fém széttárul.

- Szeretném, ha higgadt maradnál. Mármint, próbáld meg meghallgatni és megérteni amit mondanak, rendben? - kérdezi, de közben rám se pillant, csak egyenesen menetel előre.

- Attól függ - vonom meg a vállamat - Nem tudom, mire számítsak, vagy épp kikre. Hisz semmit se mondtál róluk.

            Amint az előtérbe lépünk, Harry vált pár szót az egyik férfival, aki a következő ajtónál áll. Én a háttérben maradok, s míg lerendezik a dolgaikat addig felmérem a terepet - szokásomhoz híven.

Fehér fal, magasított mennyezet. Alattunk a föld tükörként mutatja vissza a bennlévők alakját, amitől kissé megszédülök. Egyszerre rideg és misztikus az épület, s mi tagadás, teljes mértékben visszaadja a “tanács” szó komorságát.

- Oké. Még mielőtt bemennék abba a terembe, mondj el valamit – nézek rá, mikor észreveszem, hogy épp felém jön. Beleegyezően bólint egyet, így neki is kezdek - Szóval, hányan lesznek bent, egyrészt?

- Hárman - gondolkodik el - És igen, lesz egy pár kérdésük – válaszol.

Nem kéne elfelejtenem, hogy gondolatolvasó, sok időt megspórolnék vele.

- Én is kérdezhetek majd? – faggatom tovább.

- Ha engedélyt adnak - felel, majd arrébb lépve utat enged a terembe.

- Bent leszel Te is? - torpanok meg ismét.

Mond, hogy igen. Én persze nem vagyok gondolatolvasó.

- Nem, én itt kint várlak. - Egy lágy mosolyt erőltet, hogy bátorítson, s kissé rémült arccal ugyan, de belépek a helyiségbe.

A bakancs lábamon visszhangzik a padlón, a feszült csendben szinte már azt is hallom, ahogy a bőrkabát halkan súrlódik a karomon. Kezemet ökölbe szorítom, szemem sarkából pedig az oldalt álló őröket figyelem.

- Állj meg - utasít az egyik.

Mély levegőt veszek, majd óvatosan felpillantok az előttem tornyosuló székekre. Pontosan három, amennyit Harry említett. Középen egy bőr egyenruhába öltözött férfi ül, világosabb barna haja felfelé van zselézve, s tekintete gyilkolással bír. Tőle balra egy kissé borostás, kék szemű fiatal fiú foglal helyet - épp csak addig látom arcát, míg felpillant a papírkupac mögül. A másik oldalon meglepetésként egy lány ül, hosszú fekete haja oldalra van fésülve - Ő is ugyanazt a ruhadarabot viseli, amit a középen ülő. Egy bíztató mosolyt küld felém, majd a “fő” emberre vezeti tekintetét.

- Örülök a találkozásnak, Ellie - köszönt komótos mély hangjával - Troy a nevem.

Válasz helyett bólintok egyet, mire kissé felkuncog. Óvatosan tolja ki a széket, majd lesétál az emelvényről, egyenesen felém.

- Hidd el, nem fogunk bántani, csupán pár egyszerű kérdés lenne hozzád, és ha szükséges, illetve engedélyt adok rá, te is kérdezhetsz - teszi háta mögé kezét.

Feketés-barnás szempárjával egyenesen az én tekintetemet keresi, várja, hogy beleegyezően bólintsak egyet.

- Először is bemutatnám neked a két jó madarat itt mögöttem - mutat hátra a többiekre - Ő Julia, a város egyik fontos tagja.

- Örvendek a találkozásnak, Miss Banlow - nyújtja felém a kezét barátiasan.

- Csak Ellie - mosolygok vissza.

- Ő pedig Eric, a könyvmoly - ütögeti meg a hátát a kissé félénk srácnak, aki szótlanul kezet ráz velem is, egy halvány mosollyal szája szélén.

A bemutatkozás után Eric és Julia magunkra hagy minket. Troy az asztalhoz kísér, majd miután leülünk, azonnal belekezd.

- Elsősorban, érdekelne pár dolog a magánéletedről – hangja már sokkal komolyabban cseng, mint a kis bemutatkozós közjátékkor.

- Annak mi köze ehhez az egészhez? - kérdezek vissza.

- Kik fogadtak be? – Máris a tárgyra tér.

- Úgy érted, kik a szüleim? - háborodok fel kérdésén. Drámain felsóhajt, majd bólint egyet - Az apám, David Banlow, az édesanyám pedig Erin Banlow.

- Van testvéred? – hirtelen olyan érzésem lesz, mintha valójában mindezt tudná rólam, s csak arra kíváncsi, hogy hazudok e neki.

- Nincs – próbálok olyan kimért lenni, amennyire csak lehet.

Szemöldöke felugrik egy kissé, ám hamar rendezi vonásait, hogy folytathassa:

- Emlékszel valamire a gyerekkorodból?

- Ez valami faggatás? Esküszöm úgy érzem magam, mintha az FBI hallgatna ki - nevetek fel - Miért fontos ez ennyire?

- Nem adtam engedélyt a kérdezésre, válaszolj - dől előre kissé mérgesen - Emlékszel valamire vagy sem?

- Nem. A szüleim azt mondták, hogy legtöbbször egyedül ültem a szobámban. Nem volt sok barátom, csak Harry - mondom a teljes igazságot.

- Rendben, akkor most megmutatom neked mindazt, amire nem emlékszel - sétál felém - Megmutatom, hogy ki is vagy valójában.

Tudom, hogy ki vagyok! Nem kell megmondania semmit.

- Ne érj hozzám - állok fel hirtelen, s kezdek el hátrálni - Ne… Csak ne. Nem tudom, hogy ki vagy. Miért kéne bíznom benned?

- Mert én vagyok Fallen megbízásából a város vezetője, és nekem, mint vezetőnek jogom van azt tenni és azt mondani, amit helyesnek tartok - válaszolja éllel a hangjában, majd két kezét orcámra szorítja.

A szeme barnából rögvest fehéressé változik, szinte alig látható. Zihálva próbálom lehámozni tenyereit arcomról, de hirtelen mozdulatlanná válok.

- Hercegnőm! Ne fuss el, kicsim - kiált a kislány után egy lágy és nyugtatóan kedves hang, majd halkabb kacagást ejt - Megvagy!

Hirtelen az ölébe kapja az ismeretlen, még mindig simogatva hátát.

- Sütit? Kérsz sütit, hercegnőm? - nyútja felé az édességgel teli dobozkát, miközben lassan leül a kiterített pokrócra.

- A-a - bólogat hevesen a lány, s kis mosollyal szája szélén a háta mögött lévő virágokat piszkálja - Mama!

Mama...A hangja kellemesen csilingel fel a vöröshajú nőnek, akinek orcáját homályba burkolva lesi. Gyorsan mászik vissza ölébe, majd nyomja kezébe a nem régen leszedett kék virágot.

- Gyönyörű - büszkélkedik, majd kiveszi a kezéből a növényt - Sokkal szebb lesz, ha nálad marad. Nézd - fonja egyik karját a lány köré, míg másikkal a virágot forgatja.

Nagyokat pislogva figyeli, ahogyan a pici szépség a levegőbe emelkedik, majd kisebb kék csillámok futják körbe-körbe.

- Azta! - ámul el a lány - Ezt hogy csináltad?

- Egyszer Te is megtanulod. Te leszel a legnagyobb és legerősebb lány a világon, Savannah - simít tenyerébe kedvesen, majd a kék növényt füle mögé tűzi.

A szeretet kézzel tapintható, boldogak. De ekkor egy tengerészkék egyenruhába öltözött férfi jelenik meg mellettük, majd egy tiszteletmutató meghajlás után szólásra nyitja száját.

- Asszonyom, itt van - pillant le fényesre tisztított cipőjére.

- Mit akar? Miért jött? – hangja még mindig bársonyosan cseng, de már sokkalta nyugtalanítóbb, mint nem régiben.

- A lányáért...és önért. A kapuőrök szerint nagyon ideges – úgy tűnik, az őr pontosan tudja szavainak súlyát.

- Savannah, kincsem! Menj..menj Maxel - kéri egyre aggodalmasabban a nő.

- Fallen! - kiált fel egy rekedtesen mély, és goromba hang. A kislány félelmében szájához kapja apró kezét, s tágra nyílt szemekkel mered egyenesen a homályos alakra.

- Nem lesz semmi baj, megígérem! Csak menj, kérlek menj! - öleli át szorosan az anya a lányát, majd bátorító mozdulatokkal a férfihez hessegeti.

- Nagyon rossz hibát követtél el, Fallen - folytatja kiabálását a férfi, immáron erősebben - Megtalálom és végzek vele... és veled is - most már a léptei is hallhatóak.

Hirtelen rogyok térdemre Troy előtt; két karommal próbálom kivédeni a nagyobb esést, s közben hangosan felzokogok. A levegőt szaporán szívom be, s ahányszor úgy érzem megnyugodtam, újra rám tör a fájdalom.

- Mi...mi volt ez? - pillantok fel az előttem feszes testtartásban álló férfire - Ki az a Savannah? Mit tettél velem? - üvöltök rá, miközben próbálok felállni, hogy szemtől szembe lehessek vele.

A fájdalom egyre nagyobb, miközben újabb emlékfoszlányok cikáznak az agyamban, ismeretlen hangok harsognak, s az egész elmém egy hatalmas zűrzavarrá válik.

- A múltad… Te vagy Savannah.