Tizedik

„Talán éppen ez vagy te: az emlékeid.”

Nem sokáig tehetetlenkedek az ajtónak dőlve. Miután légzésem csillapodik, kézfejemmel

végigsimítok homlokomon, ezzel eltolva a kósza hajtincseket, majd a szemben lévő lépcső felé indulok. Ki akarom használni a lehetőséget, hogy ameddig itt vagyok, így utoljára láthassam a régi házunkat.

            Egy éve nem voltam itt. Bármennyire is meg akartam látogatni a családomat, valamiért a munkát mégis előbbre helyeztem, meg persze Jase-t is, aki valójában nem volt az a fajta, aki imádta a vendég szerepét betölteni. Sok minden változott belülről, például a boltozat, a színek, a berendezés. A szép, családias képek helyett a lépcsőfeljáróban pusztán üres keretek lógnak, melyeknek fele már valójában az egyes fokokon hever, széttörve. A képek belőle talán biztonságosabb helyre kerültek, vagy épp megsemmisültek. A korláton végighúzom kézfejemet, ezzel érezve a már nem fényes és sima, hanem felsértett borítását. Ahogy egyre feljebb és feljebb lépkedek, a fa alattam egyre inkább recseg, s emiatt néha meg is ingok utamban. A felső szint sötét, hanyag, nincs jobb állapotban az alsó szintnél. Az ajtók nincsenek bezárva; valamelyik tárva nyitva áll, de van olyan is, ami félig bevan hajtva. Jobbra fordulok, óvatosan keresztüllépek a földön heverő dolgokon, majd egyenesen az ablak melletti ajtót óvatosan belököm. Lassan nyílik, s mivel ez az elválasztó is fából készült, nyikorogni kezd.

            A bútoraim majdnem ugyanúgy állnak, ahogyan hagytam őket. A különbség pusztán a nyitott fiókok, szekrényajtók és a feldúlt dunyha. Beljebb merészkedek, pontosan a kis asztalomhoz, ahol a rózsaszín, szivacsos zsámolyra ülök, szembe a tükörrel. Két kézfejem eleinte az ölembe csúszik, de idővel bátrabban feljebb merészkednek, hogy megérintsék az ott hagyott fésűt, papírlapokat és csatokat. Ahogy elsőként remegő ujjaim közé siklik a hajkefe, hirtelen egy suhanás kíséretében egy kisebb löketet érzek a hátam mögül.

- Remélem tetszik az ajándékod, El. Mivel nem kértél sok dolgot, pontosabban tárgyilag, így gondoltuk ez a kis díszes fésű megfelel majd – Melissa?

Tekintetemet baloldalra szegezem, az ajtó irányába, ahol meg is találom az említett nőt. Dús, fekete haja copfba van fogva, fehér pólót és egy tág farmert visel, miközben az ajtófélfának dőlve figyeli, ahogy... én mosolyogva fésülgetem a hajamat az ágyam sarkán ülve.

Nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok az. Mármint, nyilvánvalóan én vagyok, de mégsem. Ez a 10-15 évvel ezelőtti én. És én, látom a 10-15 évvel fiatalabbi én-t. Ez fejfájdítóan zavaros.

- Nagyon tetszik! Köszönöm anyu, imádom – a tízéves énemmel állok szemben. Figyelem minden egyes vonásomat, ahogy homlokom örömömben ráncba szalad, ahogyan félve szorongatom a fehér műanyagot. Ez hogy lehetséges?

A térdemre ereszkedve vizsgálgatom tovább önmagamat, s kicsit bizonytalanul nyújtom ki kezemet, hogy kusza tincseimet fülem mögé tűrjem. Pár perc elteltével mégis meglepetten veszem észre, ahogyan mogyoróbarna szempárja hirtelen enyémbe fúródik. S mintha az idő hirtelen megfagyott volna. Bal kezem a fülénél marad, a jobb térdemen pihen. Egyikőnk se pislog, de tekintetünkben felfedezhető, ahogy egymás szemében keressük a megoldatlan dolgokra a választ.

A fésű szempillantás alatt kiesik a kezemből, mire ijedten felpattanok ülőhelyemről, egyenesen az ablakpárkányhoz tolatva. Érzem ahogyan homlokomon gyülemlik a félelemtől való izzadság, ahogyan ajkam szárazzá válik a levegő kapkodásától. Két kézfejemet magam elé emelem, forgatni kezdem, mint valami elveszett kincset. Amint tenyerem felfelé fordul, a benne lévő vonalakon kék fénysugár fut végig. Idegességemben úgy teszek, mintha csak valami kosz lenne rajta, így nadrágomhoz dörzsölöm, húzogatni kezdem rajta. Szinte már ég a tenyerem a farmer anyagától, így újra felemelem, hogy megvizsgáljam. Attól függetlenül, hogy paradicsom vörös lett felülete, még mindig ott mozognak benne a kék csíkok, aminek hatására szemem sarkában félelemtől kezd gyülemleni a könny. A levegőt sebesen kapkodom, úgy érzem bármelyik pillanatban elájulok a hirtelen rám nehezedő nyomástól. Az ágyamhoz sietek, hogy támasztékot találjak, de megint azt az érzést érzem, amit percekkel ezelőtt – pontosan abban a pillanatban, ahogy tenyerem megérinti a fatámlát.

- Ellie, miért nem szóltál hamarabb, hogy rosszul érzed magad? – kérdezi Melissa, aggódóan homlokomra csúsztatott tenyérrel. Kérdésére nem válaszolok, csupán a takarót feljebb emelem, hogy orromat is takarja. Csillogó tekintettel és kicsi szipogással figyelem, ahogyan leül az ágy sarkába.

Annyira... tehetetlenül ül ott, nem tudja, hogy mihez kéne kezdenie. Nem voltam még ennyire rosszul ezelőtt, ezért meg is értem.

- Kihívom az orvost. Rendben, kicsim? – aprót bólintok beleegyezésképpen, majd gyengéden rám mosolyog, és elhagyja a szobát.

Nem tudom mi történik velem... Vagyis, pontosan nem tudom. Ideges vagyok és frusztrált amiatt, hogy szinte minden tárgy, ami a kezem ügyébe kerül valamilyen emléket hoz vissza. A fésű... a pillanatot, amikor megkaptam. Az ágy... amikor elkaptam a gyerekkor egyik veszélyes vírusát. Mindenhez kötődik valami. Úgy érzem, mintha belennék zárva egy emlékeket megőrző szobába. És ezek az emlékek kötnek össze az élettel; a múltammal.

Csak állok a hálóm közepén, a tekintetemmel az ajtót figyelem és csak várok. Hogy mire? Magam se tudom. Egyszerűen nem tudom, hogy mit kéne cselekednem azok után, hogy két katona a nyomomba eredt, és Harry pedig eltűnt a francba. Egyrészt lehet, hogy az üldözők éppen a bejárat előtt várnak engem, hisz annyira azért nem maradtak le, hogy ne lássák hova futottam be.

Kissé félve lépek az ajtó elé, de újból megtántorodok mozdulatomban. A földszintről padlórecsegés hallatszik fel, s nem később halk beszélgetés is.

- Gondolod, hogy ide jött? – kérdezi egy mélyebb hang.

- Te mégis hova mennél az Ő helyében? Én is ugyanúgy a városban lévő házamhoz – válaszol egy szintúgy mély hang, de megkülönböztethető a másiktól.

- Aroe lánya... Gondoltam volna, hogy van annyi esze, hogy nem oda megy, ahol egyből megtalálják – jegyzi meg szarkasztikusan az első felszólaló, majd mindketten harsányan felnevetnek.

Aroe... lánya?!

A szemem tágra nyílik, miközben az ajtókilincsét lassan fordítom el, hogy kinyithassam az eddig zárt ajtót. Sosem szigetelt jól, mindent szinte tisztán lehetett érteni odalentről, főleg amikor a szüleim veszekedtek.

            Ahogy a fadarab egyre tágasabbra nyílik, úgy következik be a megszokott nyikorgás is, aminek hatására mozdulatom hirtelen fagy le. Magamban imádkozok, hogy ne hallják meg, de túl késő.

- Te is hallottad, Dan?

- Az emeletről jött, szerinted odafent van? – tippeli a társa, és ekkor hirtelen csend telepedik a házra.

Próbálok csendesen hátraslisszolni az ablakomhoz, hogy menekülni tudjak. A hangokra is ügyelek, hogy biztosítsam magamat; van-e elég időm kinyitni az üveget, és lemászni.

A kampóval egy ideig elszórakozok, mire végre eltudom fordítani, majd kicsit meginogva mászok fel a párkányomra. Attól függetlenül, hogy a házunk nem éppen a legmagasabb, mégis az emeletről való letekintéstől hányingerem támad.

Oké. Csak kihajolsz és leugrasz egyenesen a bokorra.

Ami már csak kusza ágakból áll.

Talán meghalsz, talán nem.

- Zárva van. Fray, lökd be – az ajtó felől hangos dübörgés hallatszik, mire azonnal odakapom fejemet. Akárcsak egy tehetetlen ember: úgy fagyok le mozdulatomban és várom a csodát.

Vagy feladom magam, vagy az ablakot választom, és zúzódással megúszom az egészet.

Mély lélegzetet veszek, majd kétszer lendítek magamon és kiugrok. Talpra érkezek, de nyomban el is dőlök a hirtelen bokámból áradó fájdalomtól. Hangosan felnyögök, az érintett pontra szorítom tenyeremet, s miközben ezt teszem, felfelé nézek az ablakomra, hol a két alak egyenesen a szemembe néz.

A távcsöves fegyvert az egyik feltölti, majd rám céloz. A piros lézer először a lábamra mutat, majd lassan felfelé igyekszik, mígnem eléri fejemet. Szó szerint farkasszemet nézek a másikkal, várok, hogy mindeközben a fegyveres meghúzza a ravaszt, de nem teszi. Még nem.

- Kellj fel – egy erős szorítás után felkaromban hirtelen talpra állok, és bicegve futni kezdek az előttem lévő után.

Az idő mintha lassabbá válna, úgy tekintek vissza a két alakra, akik mindez idő alatt az utca közepére futottak. Hallom, ahogyan a töltények pontatlanul csattannak a mögöttem hagyott aszfalton, de nem torpanok meg. Csak előre és előre futok a fájdalmaimat elfelejtve, úgy, hogy fogalmam sincs hova visz a fiú.

De annyit biztosra tudok, hogy nem a kapuhoz visz.

Újból kerülőt teszek.

Miután biztonságos távolságra kerülünk a két alaktól, a kisebb erdő mellett megállunk.

- Te teljesen bekattantál? – szól fel Harry kifulladva. Esküszöm, hogyha szemmel is ölni lehetne, már halott lennék. – És ha nem talállak meg, akkor ott ültél volna, amíg le nem lő az a pszichopata?

- Elhagytuk egymást, nem tudtam merre lehetsz, ezért arra a helyre mentem először, amit ismerek. Egyébként meg nem, nem maradtam volna ott, ennyire ne nézz hülyének – szemet forgatva huppanok le a földre, ahol törökülésbe helyezkedek. Mindkét bokámat felváltva masszírozom, hogy csillapodjon az újból felélesedett fájdalmam. – Sajnálom, hogy nem nagyon erőltettem meg magam a kereséseddel.

- Hát, igazából én is inkább elfutottam volna, mintsem téged keresselek amikor két fickó megakar ölni – nevet, majd mellém ül.

A történtek után némán figyeli az elé terülő látványt – ,ami csupán hatalmas fákból áll. Szinte látom, ahogy az agytekervényei folyamatosan kattognak valamin. Csak nem tudom min. Ezalatt én továbbra is a bokámat fixírozom, és őszintén szólva, azon gondolkodok, hogy Ő vajon mire gondol. Talán mondanom kéne valamit, vagy nem is tudom... Biztos dühös rám, hogy már az első adandó alkalomkor nem tartottam be a kérését.

- Tényleg sa-

- Ne haragudj. – mosolyogva nézünk egymásra, pontosan azután, hogy egyszerre szólalunk meg.

- Mond csak – vigyorog.

- Csak annyit akartam, hogy ígérem többet nem fordul elő, hogy elcsavargok másfele.

- Oké, hogyha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm nem állok veled szóba. – figyelmeztetően mutat rám, majd karját átdobja vállamon, és magához húz. Halkan felszisszenek, ahogyan oldalam övéhez ér. – Meglőttek?

- Nem, pusztán Superman-t játszottam az emeleten, és kiugrottam az ablakomon – válaszolok humorosan, mire csak felhorkan.

- Ó, értem, értem – motyogja visszafojtva a nevetést – Akkor SuperEllie, szerintem vissza kéne indulnunk a táborba. Ott valószínűleg már kora este van, és a többiek is ezer százalék, hogy leléptek innen.

Bólintok egyet, majd a segítségével lábra állok, és követni kezdem.

            Utunkat levágjuk, így hamarabb érünk a kavicsos területre, mint ahogy beértünk a városba. Harry megnyitja az átjárót, én pedig utoljára visszapillantok a városra. Sok gondolat fordul meg fejemben, de magam mögött hagyom, ahogyan a fiú kezébe markolok. De ekkor újra valamiféle lökést érzek, az elém terülő látvány pedig eltorzul.

Ilyen érzés lenne az időutazás, amit a filmekben nem írnak le, csak egy gyors villanással? Nem tudom. De az biztos, hogy egy fokkal másabb, mint amilyen a szobámban volt. Mintha erősebb lenne a fuvallat.

Úristen.

Hiszen ezek Harry emlékei!

Kilencedik

" A múltunk nem fog feledésbe veszni, pusztán már nem lesz olyan fontos, mint amilyennek akarjuk, hogy az legyen." – Ellie

            Miután elhangoztak szavaim, Harry nem is száll újabb vitába velem, miszerint nem tarthatok velük.

Ezekkel a gondolatokkal sietek vissza a szobába, hogy a fürdőben összefogjam hajamat egy kényelmes lófarokba, majd egy kisebb táskáért nyúlok, hogy néhány dolgot gyorsan összedobáljak, hisz biztosan több ideig leszünk kint, mint egy óra.

- Azokra nem lesz szükséged – állít meg folyamatomba Harry, miután elveszi a kezemből a vászontáskát. – Inkább fogd ezeket.

Az ágyra helyez egy kisebb dobozt, majd óvatosan nyitja ki tetejét, ezzel felfedve a benne rendezetten pakolt fegyvereket. Természetesen az én kezembe egy, a legkisebb pisztolyt nyomja, magának pedig egy nagyobb gépfegyver félét, és egy fegyvert. A kisebbiket a nadrágja hátulsó részére biztosítja, míg a nagyobbikat pántja segítségével keresztülfűzi vállán.

- Komolyan? – emelgetem, forgatom a fegyvert, miközben felszegett szemöldökkel pillantok felváltva közöttük. – Ezzel szerinted meg tudom védeni magamat?

- Ne hidd azt, hogy majd egy egész hadsereggel fogsz szembeállni. Nem csoportokban jelennek meg, hanem maximum kettesével. Másrészről, ha nagyon nagy szükség lenne rá, akkor egy lövés combra, vagy karra. Ezzel máris egérutat nyersz a menekülésre – magyarázza – De reméljük, hogy nem kerül erre sor.

Halkan felsóhajtok szavaira, majd beadva derekamat teszem én is nadrágom szíjához a pisztolyt.

            A tegnap kiválasztott tíz tag már az udvaron vár, teljes ruházatban. Chris szintúgy felfogta hosszú, fekete tincseit, míg szája elé egy feketés kendőt kötött. Két kézfejét ujjánál levágott kesztyű borítja, míg lábát hasonló nadrág, s bakancs fedi. Mikor észreveszi, hogy Harry mögött jövök, pusztán megforgatja szemét, és visszapillant Thomasra, akivel igen hamar társalgásba elegyedik.

            Miközben Harry segítségével megnyitják a kaput, ahol pár nappal ezelőtt beléptem, nem tagadom, egy kicsit elkap a félelem. Mégis igaza lenne? Biztos készen állok? Egy mély sóhaj kíséretében utolsóként lépem át a dimenzióváltó rést, s elakadt lélegzettel ugyan, de lassan körbepillantok a helyen.

Zöldellő fák, hangosan daloló madarak és gyönyörű virágok helyett egy kopasz sztyepp terül el előttünk. A fűben törmelékek, szél hordta újságcikkek és szemét lapul. A fák, mintha sose lettek volna, csak megkorhadt, megégett törzsük jelezte egykori jelenlétüket. Előttünk pusztán a félig lerombolt épületek megfigyelhetőek, ám ha minden igaz – Harry szerint – délre erdős, mocsaras területek fedezhetőek fel. Az égbolt sápatag szürke, a felhők borultan gyülekeznek felettünk, míg a nap úgy tűnik, hogy évekig nem ragyogott volna az égen.

- Ellie és Én északról közelítjük meg az épületeket, Shay és Chris, Ti menjetek Keletnek, Carina, Stella és Eric, Ti Nyugat felé, a többiek pedig az erdős övezetre menjetek ételért, délre - mint egy igazi parancsnok, Harry úgy osztja ki a feladatokat a többieknek, akik pusztán egy bólintással válaszolnak, majd el is tűnnek a kijelölt helyszínek felé vezető utakon.

Alsó ajkamat fogam közé veszem, miközben tekintetemet szorosan a földön tartom. Ahogy próbálom felfogni az elém terülő látványt, megfigyelek egy közepes papír darabot, melyen oldalnyi hosszú sorok sorakoznak. Látványa miatt felkel érdeklődésem, s utána nyúlok.

„[...] Borzalmas érzés fogott el, amikor megtudtam, hogy ezeket a híreket nekem kell majd mondatokba foglalnom. Amit láttam, amit láttak az emberek odakint maga a pokol volt. Vérbe fagyott, élettelen vagy épp tehetetlen férfiak és nők feküdtek az utcákon, s ugyan fájó kimondani, de gyermekek is. Az álarcos emberek nem tettek kivételt, mindent ami mozgott agyon lőtték. [...] A férfi a szemükbe nézett, és ott helyben érezte, hogy ez már az utolsó pillanata az életben. Innen nem fordulhatott vissza, mert a pisztoly egyenesen a homlokára szegeződött. Nem akartam végig nézni ami azután következett, de lábam a földbe gyökerezett. [...] - nyilatkozta a 32 éves újságíró a The Sun magazinnak. Ezután a riport után a férfi kilépett munkahelyéről, s családjához sietett, hogy ameddig esélye van, elbújtathassa Őket. A legfrissebb híreink szerint a tegnapi napon Ő is áldozattá vált a felkelés borzalmaiban. Kérünk minden kedves olvasót, akik még maradtak számunkra; vigyázzanak magukra, próbáljanak meg a lakásukban maradni, vagy búvóhelyekre menekülni. Ezek az emberek nem törődnek más szavaival, csak a sajátjukkal.”

Az olvasottak után a fejemben visszhangoznak az egykori áldozat szavai. Attól függetlenül, hogy a cikk a háború kezdeti időszakában íródott, még most is nyomasztó. Eltelt több mint két év. A férfiak még mindig a városban bujkálnak, köröznek áldozatok iránt. De van egy érzésem, hogy pusztán csak egy személyt keresnek. Miért érzem, hogy én lennék az?

- Meg kell találnunk ezeket az embereket – nyújtom Harry felé a cikket, aki szavaim után azonnal ki is kapja kezemből. Összeráncolt szemöldökkel olvassa végig a sorokat, majd miután befejezte, tekintetét rám emeli.

- Nem tehetünk ellenük semmit. – hangja beletörődő, ami engem csak még inkább arra buzdít, hogy tegyek valamit az ügy érdekében.

- De igen! Csak emberek, fegyverek kellenek és… és még több kiképzés! –remegő hanggal adom elé érveimet, hogy minél hamarabb elpusztíthassuk Őket – Itt az ideje tenni is valamit.

Futni kezdek. Teljes erőmet arra szánom, hogy lábaimat mozgásra késztessem, egyenesen előre. Talpam alatt a kavicsok ropogását hallom párhuzamban levegő vételemmel. Harry ahelyett, hogy utánam kiabálna inkább futásba elegyed, egészen addig, míg utol nem ér.

- Add ide a fegyvered - nyújtom felé kezemet, miután megállok egy percre. Kínosan felnevet. Azt hiszi hülyeségből mondom.

- Nem ezért jöttünk ki, Ellie. Elsősorban azt hajtsuk végre, amit parancsba kaptunk, utána pedig a legközelebbi alkalomra kieszelünk valamiféle stratégiát ellenük.

- Rendben – sóhajtok beleegyezően, lassan harapdálva szám belsejét.

Mielőtt elindulnánk, Harry megfordul, s lassan elém lép.

Tekintetemet óvatosan vezetem fel, miközben szabad tenyerét orcámra simítja. Homlokát enyémnek dönti, majd halkan felszól.

- Minden rendben lesz, oké? Próbáld ezt felfogni egy új kalandnak. Képzeld azt, hogy valahol a világ másik felén jársz, felfedezel egy területet. Vagy vedd ezt az egészet egy szimulációnak, próbáld meg úgy felfogni, hogy nem igaz. Sodródj az árral – a feszült hangulatot bölcsességeivel váltja meg, míg hüvelykujját lassan keresztül húzza alsóajkamon. Egy ilyen helyzet közepette is képes felejttetni velem rosszat.

Mindkettőnk tekintete egymás ajkát lesi; én lassan hunyom le szememet, ahogyan már csak pár centire vagyunk egymástól. Bátortalanul döntöm egy picit jobban előre fejemet, míg nem ajkunk már-már súrolja egymást.

- Ez így nem helyes – suttogja.

- Nem igazán érdekel, hogy mi a helyes – válaszolom egyszerűen – Itt már minden... mindegy.

Ha azt mondanám, hogy nem vártam erre a pillanatra, akkor nagyot hazudnék. Utoljára középiskolában csókolt meg... Bár igazából, az volt az első, és egyben az utolsó alkalom is.

            Gondolataimra belemosolygok csókunkba, miközben Ő tarkómra csúsztatja tenyerét, hogy még közelebb tudjon magához. Kezemet felkarjára emelem, s kissé megszorítom az érzés hatására.  

Levegő hiányában válik el tőlem, halk zihálásunk egybefonódik a kissé felkapott széllel. Alsó ajkamat fogam közé húzom, majd lassan harapok rá, hogy újra érezhessem csókja ízét.

- Sose érünk vissza, ha nem indulunk most el – húzódik el, majd azt követően nyelvével végigszántja ajkát ugyanazzal az indokkal, amivel én tettem pillanatokkal ezelőtt. Egyetértően bólintok, majd óvatosan lépkedni kezdek mögötte, egyenesen a város irányába.

Az út előttünk kavicsos és poros, telis-teli van hulladékkal, illetve út közepén hagyott, nyitott ajtós és törött üvegű autókkal, amik benzin híján még talán működnének is. Az épületek és házak pontosan olyanok, mint amikor itt hagytam őket, pusztán falfestések, törések és repedések takarták őket.

Ahogy a belváros közelébe érünk, a kimagasló toronyépületeken már jobban meglátszik a háború nyoma. Az Intelforce épülete – ahol Thea barátnőm is részmunkaidős volt – bomba lyukakkal van teli, s ezek a jelek nem csupán az alsó két szinten lelhetőek meg, hanem fent az ötödik – hatodikon is. A járdaszegélyeket díszítendő fák már itt is elhaltak, csupán a száraz, éles ágaik maradtak épen.

Amikor elérjük a város magját, a szám elnyílik csodálkozásomban, ahogyan bambulva lesem a körülbelül 4 elhagyatott tankot, a sok-sok teherautót és persze ... a holttesteket.

- Ez... borzalmas – ez minden szó, ami kijött belőlem. – Teljes mészárlás. De vajon hol lehetnek a tettesek?

- Nem tudom, de nem is akarok a nyomukba eredni– szörnyed el az Ő tekintete is, majd jobbra veszi az irányát, a Morellie feliratot jelző utcába, mielőtt hirtelen megtorpanna előttem – Állj!

Bal kezét hasam előtt tartja, miközben halkan figyeljük a... semmit? Esküszöm nem láttam, se nem hallottam semmit.

- Maradj itt, ne menj sehová, oké? – pillant felém, de közben már az említett pont felé veszi az irányt. Megakarom kérdezni mit látott, de minderre esélyt sem ad, így amíg türelmem engedi, itt maradok a helyemen.

         Ahogy telik az idő, még mindig egyedül szobrozok az utca közepén. Háromszor vizslatom végig alaposan az épületeket, sőt, még a kavicsokat is előttem, amiket többször is megrugdosok.

A messziből bakancslépteket hallok, illetve hangos zihálást. Mivel háttal vagyok az adott épületünknek, így hirtelenjében fordulok meg, hogy szemközt találjam magamat a gyorsan rohanó fiúval, akinek a szavait szinte nehezen értem meg, még mielőtt teljesen hozzámérne.

- Fuss, gyerünk! – a levegőt kapkodva utasít, de a futásban meg se áll, csupán karomba markol és meglendít.

Hiába a lökés, a lábaim még mindig a földbe gyökereznek, és csak várok, hogy láthassam mi elől is fut a göndör.

- Mi a... – hunyorítani kezdek, majd miután realizálom a felénk futó négy "furcsa külsejű" embert, azonnal hátrálni kezdek, majd kapkodva kezdek el futni Harry irányába, miközben próbálom kitéríteni a felém célzott lövéseket.

A lábaim már sajognak a sok futástól, az oldalam már szúr és levegőt is alig kapok. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy merre lehet Harry. Nem lassít az iramán, csak előre figyel – küzd az életéért. Idegesen fordítom hátra fejemet, s veszem észre a felém irányuló két alakot, akik szinte pár lépésnyire vannak tőlem, így egy kanyart teszek balra, ezzel elszakadva Harrytől.

Egy kis előnyt bezsebelve megállok, térdem köré szorítom izzadt tenyereimet, s fújtatni kezdek. Percenként pillantok a hátam mögé, hogy észrevegyem mikor érnek ide kísérőim. A fejem lüktet, ég a sietségtől, a szívem pedig hevesen dobog, de nem csak attól, hogy Ők is itt vannak, hanem attól, hogy mennyire is elkavarodtunk a göndörrel egymástól.

- Ott van! Utána! – egy éles és mély hang visszhangja szakít félbe, majd amint hátrafordulok meg is látom a gazdáját, aki éppen felém mutat, s már rohan is.

A francba! Még mielőtt elindulnék egy táblát keresek, amin eligazodhatok – legalábbis egy kicsit. Shewrol utca... Alig marad időm realizálni a helyszínt, az alakok egyre közelebb vannak. Shewrol, Shewrol...Meg van! Egyenesen indulok tovább, a föld alattam olyan szinten váltakozik, hogy már azt hiszem a saját lábamba fogok keresztül esni a lendülettől. Az utca, amelyben jelenleg menekülök pár saroknyira van a szüleim lakásától, így amennyire csak tehetem meghúzom lépteimet, hogy még előttük, figyelemfelkeltés nélkül odaérjek. Gyerünk, csak két kanyar. Egy jobbra, egy balra. A gyomromban görcs keletkezik, s abban a pillanatban amikor egyre erősebbé válik az érzés úgy érzem elájulok. De ott van. Látom a nagyjából ép, világosas színű családi házat, a rozsdás kaput. Megérkezve a kerítéshez, rángatni kezdem, s közben oda-vissza kapkodom fejemet az utca vége és a ház épülete között. Mikor többszöri próbálkozásra sem nyílik, egyet hátra lépek, s amilyen erősen csak lehet, belé rúgok egyet, majd kettőt a bejáratra. A főajtót szinte beszakítom, úgy lépek be, majd vágom be. Zihálva dőlök háttal a faanyagnak, miközben lehunyt szemekkel próbálom szabályozni a légzésemet. De ők vajon kik voltak?

___________________________________________________________________

Sziasztok! 

Először is sajnálom a hosszas késést - azt, hogy nem méltattam még a szünet alatt se hozni nektek részt!:D -, másodszor pedig a fejezet rövidségét. Igazából ez a részt már decemberben elkészült, de a publikálásával vártam, a bétám miatt is, meg persze javítgattam, írogattam. Emiatt is döntöttem inkább amellett, hogy az izgalmasabb részleteket egy új posztba fogom kitenni, persze hosszabban!:D Szóval, remélem tetszik a rész, ne feledjetek véleményt hagyni vagy pipa, vagy megjegyzés formájában, hisz számomra az is fontos lenne!:) PS.: Köszöntöm az új olvasókat, meg persze köszönöm, hogy már 17-en vagyunk. xx