2016. július 24., vasárnap

Tizedik



„Talán éppen ez vagy te: az emlékeid.”



Nem sokáig tehetetlenkedek az ajtónak dőlve. Miután légzésem csillapodik, kézfejemmel
végigsimítok homlokomon, ezzel eltolva a kósza hajtincseket, majd a szemben lévő lépcső felé indulok. Ki akarom használni a lehetőséget, hogy ameddig itt vagyok, így utoljára láthassam a régi házunkat.
            Egy éve nem voltam itt. Bármennyire is meg akartam látogatni a családomat, valamiért a munkát mégis előbbre helyeztem, meg persze Jase-t is, aki valójában nem volt az a fajta, aki imádta a vendég szerepét betölteni. Sok minden változott belülről, például a boltozat, a színek, a berendezés. A szép, családias képek helyett a lépcsőfeljáróban pusztán üres keretek lógnak, melyeknek fele már valójában az egyes fokokon hever, széttörve. A képek belőle talán biztonságosabb helyre kerültek, vagy épp megsemmisültek. A korláton végighúzom kézfejemet, ezzel érezve a már nem fényes és sima, hanem felsértett borítását. Ahogy egyre feljebb és feljebb lépkedek, a fa alattam egyre inkább recseg, s emiatt néha meg is ingok utamban. A felső szint sötét, hanyag, nincs jobb állapotban az alsó szintnél. Az ajtók nincsenek bezárva; valamelyik tárva nyitva áll, de van olyan is, ami félig bevan hajtva. Jobbra fordulok, óvatosan keresztüllépek a földön heverő dolgokon, majd egyenesen az ablak melletti ajtót óvatosan belököm. Lassan nyílik, s mivel ez az elválasztó is fából készült, nyikorogni kezd.
            A bútoraim majdnem ugyanúgy állnak, ahogyan hagytam őket. A különbség pusztán a nyitott fiókok, szekrényajtók és a feldúlt dunyha. Beljebb merészkedek, pontosan a kis asztalomhoz, ahol a rózsaszín, szivacsos zsámolyra ülök, szembe a tükörrel. Két kézfejem eleinte az ölembe csúszik, de idővel bátrabban feljebb merészkednek, hogy megérintsék az ott hagyott fésűt, papírlapokat és csatokat. Ahogy elsőként remegő ujjaim közé siklik a hajkefe, hirtelen egy suhanás kíséretében egy kisebb löketet érzek a hátam mögül.
- Remélem tetszik az ajándékod, El. Mivel nem kértél sok dolgot, pontosabban tárgyilag, így gondoltuk ez a kis díszes fésű megfelel majd – Melissa?
Tekintetemet baloldalra szegezem, az ajtó irányába, ahol meg is találom az említett nőt. Dús, fekete haja copfba van fogva, fehér pólót és egy tág farmert visel, miközben az ajtófélfának dőlve figyeli, ahogy... én mosolyogva fésülgetem a hajamat az ágyam sarkán ülve.
Nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok az. Mármint, nyilvánvalóan én vagyok, de mégsem. Ez a 10-15 évvel ezelőtti én. És én, látom a 10-15 évvel fiatalabbi én-t. Ez fejfájdítóan zavaros.
- Nagyon tetszik! Köszönöm anyu, imádom – a tízéves énemmel állok szemben. Figyelem minden egyes vonásomat, ahogy homlokom örömömben ráncba szalad, ahogyan félve szorongatom a fehér műanyagot. Ez hogy lehetséges?
A térdemre ereszkedve vizsgálgatom tovább önmagamat, s kicsit bizonytalanul nyújtom ki kezemet, hogy kusza tincseimet fülem mögé tűrjem. Pár perc elteltével mégis meglepetten veszem észre, ahogyan mogyoróbarna szempárja hirtelen enyémbe fúródik. S mintha az idő hirtelen megfagyott volna. Bal kezem a fülénél marad, a jobb térdemen pihen. Egyikőnk se pislog, de tekintetünkben felfedezhető, ahogy egymás szemében keressük a megoldatlan dolgokra a választ.
A fésű szempillantás alatt kiesik a kezemből, mire ijedten felpattanok ülőhelyemről, egyenesen az ablakpárkányhoz tolatva. Érzem ahogyan homlokomon gyülemlik a félelemtől való izzadság, ahogyan ajkam szárazzá válik a levegő kapkodásától. Két kézfejemet magam elé emelem, forgatni kezdem, mint valami elveszett kincset. Amint tenyerem felfelé fordul, a benne lévő vonalakon kék fénysugár fut végig. Idegességemben úgy teszek, mintha csak valami kosz lenne rajta, így nadrágomhoz dörzsölöm, húzogatni kezdem rajta. Szinte már ég a tenyerem a farmer anyagától, így újra felemelem, hogy megvizsgáljam. Attól függetlenül, hogy paradicsom vörös lett felülete, még mindig ott mozognak benne a kék csíkok, aminek hatására szemem sarkában félelemtől kezd gyülemleni a könny. A levegőt sebesen kapkodom, úgy érzem bármelyik pillanatban elájulok a hirtelen rám nehezedő nyomástól. Az ágyamhoz sietek, hogy támasztékot találjak, de megint azt az érzést érzem, amit percekkel ezelőtt – pontosan abban a pillanatban, ahogy tenyerem megérinti a fatámlát.
- Ellie, miért nem szóltál hamarabb, hogy rosszul érzed magad? – kérdezi Melissa, aggódóan homlokomra csúsztatott tenyérrel. Kérdésére nem válaszolok, csupán a takarót feljebb emelem, hogy orromat is takarja. Csillogó tekintettel és kicsi szipogással figyelem, ahogyan leül az ágy sarkába.
Annyira... tehetetlenül ül ott, nem tudja, hogy mihez kéne kezdenie. Nem voltam még ennyire rosszul ezelőtt, ezért meg is értem.
- Kihívom az orvost. Rendben, kicsim? – aprót bólintok beleegyezésképpen, majd gyengéden rám mosolyog, és elhagyja a szobát.
Nem tudom mi történik velem... Vagyis, pontosan nem tudom. Ideges vagyok és frusztrált amiatt, hogy szinte minden tárgy, ami a kezem ügyébe kerül valamilyen emléket hoz vissza. A fésű... a pillanatot, amikor megkaptam. Az ágy... amikor elkaptam a gyerekkor egyik veszélyes vírusát. Mindenhez kötődik valami. Úgy érzem, mintha belennék zárva egy emlékeket megőrző szobába. És ezek az emlékek kötnek össze az élettel; a múltammal.
Csak állok a hálóm közepén, a tekintetemmel az ajtót figyelem és csak várok. Hogy mire? Magam se tudom. Egyszerűen nem tudom, hogy mit kéne cselekednem azok után, hogy két katona a nyomomba eredt, és Harry pedig eltűnt a francba. Egyrészt lehet, hogy az üldözők éppen a bejárat előtt várnak engem, hisz annyira azért nem maradtak le, hogy ne lássák hova futottam be.
Kissé félve lépek az ajtó elé, de újból megtántorodok mozdulatomban. A földszintről padlórecsegés hallatszik fel, s nem később halk beszélgetés is.
- Gondolod, hogy ide jött? – kérdezi egy mélyebb hang.
- Te mégis hova mennél az Ő helyében? Én is ugyanúgy a városban lévő házamhoz – válaszol egy szintúgy mély hang, de megkülönböztethető a másiktól.
- Aroe lánya... Gondoltam volna, hogy van annyi esze, hogy nem oda megy, ahol egyből megtalálják – jegyzi meg szarkasztikusan az első felszólaló, majd mindketten harsányan felnevetnek.
Aroe... lánya?!
A szemem tágra nyílik, miközben az ajtókilincsét lassan fordítom el, hogy kinyithassam az eddig zárt ajtót. Sosem szigetelt jól, mindent szinte tisztán lehetett érteni odalentről, főleg amikor a szüleim veszekedtek.
            Ahogy a fadarab egyre tágasabbra nyílik, úgy következik be a megszokott nyikorgás is, aminek hatására mozdulatom hirtelen fagy le. Magamban imádkozok, hogy ne hallják meg, de túl késő.
- Te is hallottad, Dan?
- Az emeletről jött, szerinted odafent van? – tippeli a társa, és ekkor hirtelen csend telepedik a házra.
Próbálok csendesen hátraslisszolni az ablakomhoz, hogy menekülni tudjak. A hangokra is ügyelek, hogy biztosítsam magamat; van-e elég időm kinyitni az üveget, és lemászni.
A kampóval egy ideig elszórakozok, mire végre eltudom fordítani, majd kicsit meginogva mászok fel a párkányomra. Attól függetlenül, hogy a házunk nem éppen a legmagasabb, mégis az emeletről való letekintéstől hányingerem támad.
Oké. Csak kihajolsz és leugrasz egyenesen a bokorra.
Ami már csak kusza ágakból áll.
Talán meghalsz, talán nem.
- Zárva van. Fray, lökd be – az ajtó felől hangos dübörgés hallatszik, mire azonnal odakapom fejemet. Akárcsak egy tehetetlen ember: úgy fagyok le mozdulatomban és várom a csodát.
Vagy feladom magam, vagy az ablakot választom, és zúzódással megúszom az egészet.
Mély lélegzetet veszek, majd kétszer lendítek magamon és kiugrok. Talpra érkezek, de nyomban el is dőlök a hirtelen bokámból áradó fájdalomtól. Hangosan felnyögök, az érintett pontra szorítom tenyeremet, s miközben ezt teszem, felfelé nézek az ablakomra, hol a két alak egyenesen a szemembe néz.
A távcsöves fegyvert az egyik feltölti, majd rám céloz. A piros lézer először a lábamra mutat, majd lassan felfelé igyekszik, mígnem eléri fejemet. Szó szerint farkasszemet nézek a másikkal, várok, hogy mindeközben a fegyveres meghúzza a ravaszt, de nem teszi. Még nem.
- Kellj fel – egy erős szorítás után felkaromban hirtelen talpra állok, és bicegve futni kezdek az előttem lévő után.
Az idő mintha lassabbá válna, úgy tekintek vissza a két alakra, akik mindez idő alatt az utca közepére futottak. Hallom, ahogyan a töltények pontatlanul csattannak a mögöttem hagyott aszfalton, de nem torpanok meg. Csak előre és előre futok a fájdalmaimat elfelejtve, úgy, hogy fogalmam sincs hova visz a fiú.
De annyit biztosra tudok, hogy nem a kapuhoz visz.
Újból kerülőt teszek.


Miután biztonságos távolságra kerülünk a két alaktól, a kisebb erdő mellett megállunk.
- Te teljesen bekattantál? – szól fel Harry kifulladva. Esküszöm, hogyha szemmel is ölni lehetne, már halott lennék.És ha nem talállak meg, akkor ott ültél volna, amíg le nem lő az a pszichopata?
- Elhagytuk egymást, nem tudtam merre lehetsz, ezért arra a helyre mentem először, amit ismerek. Egyébként meg nem, nem maradtam volna ott, ennyire ne nézz hülyének – szemet forgatva huppanok le a földre, ahol törökülésbe helyezkedek. Mindkét bokámat felváltva masszírozom, hogy csillapodjon az újból felélesedett fájdalmam. – Sajnálom, hogy nem nagyon erőltettem meg magam a kereséseddel.
- Hát, igazából én is inkább elfutottam volna, mintsem téged keresselek amikor két fickó megakar ölni – nevet, majd mellém ül.
A történtek után némán figyeli az elé terülő látványt – ,ami csupán hatalmas fákból áll. Szinte látom, ahogy az agytekervényei folyamatosan kattognak valamin. Csak nem tudom min. Ezalatt én továbbra is a bokámat fixírozom, és őszintén szólva, azon gondolkodok, hogy Ő vajon mire gondol. Talán mondanom kéne valamit, vagy nem is tudom... Biztos dühös rám, hogy már az első adandó alkalomkor nem tartottam be a kérését.
- Tényleg sa-
- Ne haragudj. – mosolyogva nézünk egymásra, pontosan azután, hogy egyszerre szólalunk meg.
- Mond csak – vigyorog.
- Csak annyit akartam, hogy ígérem többet nem fordul elő, hogy elcsavargok másfele.
- Oké, hogyha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm nem állok veled szóba. – figyelmeztetően mutat rám, majd karját átdobja vállamon, és magához húz. Halkan felszisszenek, ahogyan oldalam övéhez ér. – Meglőttek?
- Nem, pusztán Superman-t játszottam az emeleten, és kiugrottam az ablakomon – válaszolok humorosan, mire csak felhorkan.
- Ó, értem, értem – motyogja visszafojtva a nevetést – Akkor SuperEllie, szerintem vissza kéne indulnunk a táborba. Ott valószínűleg már kora este van, és a többiek is ezer százalék, hogy leléptek innen.
Bólintok egyet, majd a segítségével lábra állok, és követni kezdem.
            Utunkat levágjuk, így hamarabb érünk a kavicsos területre, mint ahogy beértünk a városba. Harry megnyitja az átjárót, én pedig utoljára visszapillantok a városra. Sok gondolat fordul meg fejemben, de magam mögött hagyom, ahogyan a fiú kezébe markolok. De ekkor újra valamiféle lökést érzek, az elém terülő látvány pedig eltorzul.
Ilyen érzés lenne az időutazás, amit a filmekben nem írnak le, csak egy gyors villanással? Nem tudom. De az biztos, hogy egy fokkal másabb, mint amilyen a szobámban volt. Mintha erősebb lenne a fuvallat.
Úristen.
Hiszen ezek Harry emlékei!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése