2016. január 19., kedd

Kilencedik

" A múltunk nem fog feledésbe veszni, pusztán már nem lesz olyan fontos, mint amilyennek akarjuk, hogy az legyen." – Ellie

            Miután elhangoztak szavaim, Harry nem is száll újabb vitába velem, miszerint nem tarthatok velük.
Ezekkel a gondolatokkal sietek vissza a szobába, hogy a fürdőben összefogjam hajamat egy kényelmes lófarokba, majd egy kisebb táskáért nyúlok, hogy néhány dolgot gyorsan összedobáljak, hisz biztosan több ideig leszünk kint, mint egy óra.
- Azokra nem lesz szükséged – állít meg folyamatomba Harry, miután elveszi a kezemből a vászontáskát. – Inkább fogd ezeket.
Az ágyra helyez egy kisebb dobozt, majd óvatosan nyitja ki tetejét, ezzel felfedve a benne rendezetten pakolt fegyvereket. Természetesen az én kezembe egy, a legkisebb pisztolyt nyomja, magának pedig egy nagyobb gépfegyver félét, és egy fegyvert. A kisebbiket a nadrágja hátulsó részére biztosítja, míg a nagyobbikat pántja segítségével keresztülfűzi vállán.
- Komolyan? – emelgetem, forgatom a fegyvert, miközben felszegett szemöldökkel pillantok felváltva közöttük. – Ezzel szerinted meg tudom védeni magamat?
- Ne hidd azt, hogy majd egy egész hadsereggel fogsz szembeállni. Nem csoportokban jelennek meg, hanem maximum kettesével. Másrészről, ha nagyon nagy szükség lenne rá, akkor egy lövés combra, vagy karra. Ezzel máris egérutat nyersz a menekülésre – magyarázza – De reméljük, hogy nem kerül erre sor.
Halkan felsóhajtok szavaira, majd beadva derekamat teszem én is nadrágom szíjához a pisztolyt.
            A tegnap kiválasztott tíz tag már az udvaron vár, teljes ruházatban. Chris szintúgy felfogta hosszú, fekete tincseit, míg szája elé egy feketés kendőt kötött. Két kézfejét ujjánál levágott kesztyű borítja, míg lábát hasonló nadrág, s bakancs fedi. Mikor észreveszi, hogy Harry mögött jövök, pusztán megforgatja szemét, és visszapillant Thomasra, akivel igen hamar társalgásba elegyedik.
            Miközben Harry segítségével megnyitják a kaput, ahol pár nappal ezelőtt beléptem, nem tagadom, egy kicsit elkap a félelem. Mégis igaza lenne? Biztos készen állok? Egy mély sóhaj kíséretében utolsóként lépem át a dimenzióváltó rést, s elakadt lélegzettel ugyan, de lassan körbepillantok a helyen.
Zöldellő fák, hangosan daloló madarak és gyönyörű virágok helyett egy kopasz sztyepp terül el előttünk. A fűben törmelékek, szél hordta újságcikkek és szemét lapul. A fák, mintha sose lettek volna, csak megkorhadt, megégett törzsük jelezte egykori jelenlétüket. Előttünk pusztán a félig lerombolt épületek megfigyelhetőek, ám ha minden igaz – Harry szerint – délre erdős, mocsaras területek fedezhetőek fel. Az égbolt sápatag szürke, a felhők borultan gyülekeznek felettünk, míg a nap úgy tűnik, hogy évekig nem ragyogott volna az égen.
- Ellie és Én északról közelítjük meg az épületeket, Shay és Chris, Ti menjetek Keletnek, Carina, Stella és Eric, Ti Nyugat felé, a többiek pedig az erdős övezetre menjetek ételért, délre - mint egy igazi parancsnok, Harry úgy osztja ki a feladatokat a többieknek, akik pusztán egy bólintással válaszolnak, majd el is tűnnek a kijelölt helyszínek felé vezető utakon.
Alsó ajkamat fogam közé veszem, miközben tekintetemet szorosan a földön tartom. Ahogy próbálom felfogni az elém terülő látványt, megfigyelek egy közepes papír darabot, melyen oldalnyi hosszú sorok sorakoznak. Látványa miatt felkel érdeklődésem, s utána nyúlok.
„[...] Borzalmas érzés fogott el, amikor megtudtam, hogy ezeket a híreket nekem kell majd mondatokba foglalnom. Amit láttam, amit láttak az emberek odakint maga a pokol volt. Vérbe fagyott, élettelen vagy épp tehetetlen férfiak és nők feküdtek az utcákon, s ugyan fájó kimondani, de gyermekek is. Az álarcos emberek nem tettek kivételt, mindent ami mozgott agyon lőtték. [...] A férfi a szemükbe nézett, és ott helyben érezte, hogy ez már az utolsó pillanata az életben. Innen nem fordulhatott vissza, mert a pisztoly egyenesen a homlokára szegeződött. Nem akartam végig nézni ami azután következett, de lábam a földbe gyökerezett. [...] - nyilatkozta a 32 éves újságíró a The Sun magazinnak. Ezután a riport után a férfi kilépett munkahelyéről, s családjához sietett, hogy ameddig esélye van, elbújtathassa Őket. A legfrissebb híreink szerint a tegnapi napon Ő is áldozattá vált a felkelés borzalmaiban. Kérünk minden kedves olvasót, akik még maradtak számunkra; vigyázzanak magukra, próbáljanak meg a lakásukban maradni, vagy búvóhelyekre menekülni. Ezek az emberek nem törődnek más szavaival, csak a sajátjukkal.”
Az olvasottak után a fejemben visszhangoznak az egykori áldozat szavai. Attól függetlenül, hogy a cikk a háború kezdeti időszakában íródott, még most is nyomasztó. Eltelt több mint két év. A férfiak még mindig a városban bujkálnak, köröznek áldozatok iránt. De van egy érzésem, hogy pusztán csak egy személyt keresnek. Miért érzem, hogy én lennék az?
- Meg kell találnunk ezeket az embereket – nyújtom Harry felé a cikket, aki szavaim után azonnal ki is kapja kezemből. Összeráncolt szemöldökkel olvassa végig a sorokat, majd miután befejezte, tekintetét rám emeli.
- Nem tehetünk ellenük semmit. – hangja beletörődő, ami engem csak még inkább arra buzdít, hogy tegyek valamit az ügy érdekében.
- De igen! Csak emberek, fegyverek kellenek és… és még több kiképzés! –remegő hanggal adom elé érveimet, hogy minél hamarabb elpusztíthassuk Őket – Itt az ideje tenni is valamit.
Futni kezdek. Teljes erőmet arra szánom, hogy lábaimat mozgásra késztessem, egyenesen előre. Talpam alatt a kavicsok ropogását hallom párhuzamban levegő vételemmel. Harry ahelyett, hogy utánam kiabálna inkább futásba elegyed, egészen addig, míg utol nem ér.
- Add ide a fegyvered - nyújtom felé kezemet, miután megállok egy percre. Kínosan felnevet. Azt hiszi hülyeségből mondom.
- Nem ezért jöttünk ki, Ellie. Elsősorban azt hajtsuk végre, amit parancsba kaptunk, utána pedig a legközelebbi alkalomra kieszelünk valamiféle stratégiát ellenük.
- Rendben – sóhajtok beleegyezően, lassan harapdálva szám belsejét.
Mielőtt elindulnánk, Harry megfordul, s lassan elém lép.
Tekintetemet óvatosan vezetem fel, miközben szabad tenyerét orcámra simítja. Homlokát enyémnek dönti, majd halkan felszól.
- Minden rendben lesz, oké? Próbáld ezt felfogni egy új kalandnak. Képzeld azt, hogy valahol a világ másik felén jársz, felfedezel egy területet. Vagy vedd ezt az egészet egy szimulációnak, próbáld meg úgy felfogni, hogy nem igaz. Sodródj az árral – a feszült hangulatot bölcsességeivel váltja meg, míg hüvelykujját lassan keresztül húzza alsóajkamon. Egy ilyen helyzet közepette is képes felejttetni velem rosszat.
Mindkettőnk tekintete egymás ajkát lesi; én lassan hunyom le szememet, ahogyan már csak pár centire vagyunk egymástól. Bátortalanul döntöm egy picit jobban előre fejemet, míg nem ajkunk már-már súrolja egymást.
- Ez így nem helyes – suttogja.
- Nem igazán érdekel, hogy mi a helyes – válaszolom egyszerűen – Itt már minden... mindegy.
Ha azt mondanám, hogy nem vártam erre a pillanatra, akkor nagyot hazudnék. Utoljára középiskolában csókolt meg... Bár igazából, az volt az első, és egyben az utolsó alkalom is.
            Gondolataimra belemosolygok csókunkba, miközben Ő tarkómra csúsztatja tenyerét, hogy még közelebb tudjon magához. Kezemet felkarjára emelem, s kissé megszorítom az érzés hatására.  
Levegő hiányában válik el tőlem, halk zihálásunk egybefonódik a kissé felkapott széllel. Alsó ajkamat fogam közé húzom, majd lassan harapok rá, hogy újra érezhessem csókja ízét.
- Sose érünk vissza, ha nem indulunk most el – húzódik el, majd azt követően nyelvével végigszántja ajkát ugyanazzal az indokkal, amivel én tettem pillanatokkal ezelőtt. Egyetértően bólintok, majd óvatosan lépkedni kezdek mögötte, egyenesen a város irányába.
Az út előttünk kavicsos és poros, telis-teli van hulladékkal, illetve út közepén hagyott, nyitott ajtós és törött üvegű autókkal, amik benzin híján még talán működnének is. Az épületek és házak pontosan olyanok, mint amikor itt hagytam őket, pusztán falfestések, törések és repedések takarták őket.
Ahogy a belváros közelébe érünk, a kimagasló toronyépületeken már jobban meglátszik a háború nyoma. Az Intelforce épülete – ahol Thea barátnőm is részmunkaidős volt – bomba lyukakkal van teli, s ezek a jelek nem csupán az alsó két szinten lelhetőek meg, hanem fent az ötödik – hatodikon is. A járdaszegélyeket díszítendő fák már itt is elhaltak, csupán a száraz, éles ágaik maradtak épen.
Amikor elérjük a város magját, a szám elnyílik csodálkozásomban, ahogyan bambulva lesem a körülbelül 4 elhagyatott tankot, a sok-sok teherautót és persze ... a holttesteket.
- Ez... borzalmas – ez minden szó, ami kijött belőlem. – Teljes mészárlás. De vajon hol lehetnek a tettesek?
- Nem tudom, de nem is akarok a nyomukba eredni– szörnyed el az Ő tekintete is, majd jobbra veszi az irányát, a Morellie feliratot jelző utcába, mielőtt hirtelen megtorpanna előttem – Állj!
Bal kezét hasam előtt tartja, miközben halkan figyeljük a... semmit? Esküszöm nem láttam, se nem hallottam semmit.
- Maradj itt, ne menj sehová, oké? – pillant felém, de közben már az említett pont felé veszi az irányt. Megakarom kérdezni mit látott, de minderre esélyt sem ad, így amíg türelmem engedi, itt maradok a helyemen.
         Ahogy telik az idő, még mindig egyedül szobrozok az utca közepén. Háromszor vizslatom végig alaposan az épületeket, sőt, még a kavicsokat is előttem, amiket többször is megrugdosok.
A messziből bakancslépteket hallok, illetve hangos zihálást. Mivel háttal vagyok az adott épületünknek, így hirtelenjében fordulok meg, hogy szemközt találjam magamat a gyorsan rohanó fiúval, akinek a szavait szinte nehezen értem meg, még mielőtt teljesen hozzámérne.
- Fuss, gyerünk! – a levegőt kapkodva utasít, de a futásban meg se áll, csupán karomba markol és meglendít.
Hiába a lökés, a lábaim még mindig a földbe gyökereznek, és csak várok, hogy láthassam mi elől is fut a göndör.
- Mi a... – hunyorítani kezdek, majd miután realizálom a felénk futó négy "furcsa külsejű" embert, azonnal hátrálni kezdek, majd kapkodva kezdek el futni Harry irányába, miközben próbálom kitéríteni a felém célzott lövéseket.
A lábaim már sajognak a sok futástól, az oldalam már szúr és levegőt is alig kapok. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy merre lehet Harry. Nem lassít az iramán, csak előre figyel – küzd az életéért. Idegesen fordítom hátra fejemet, s veszem észre a felém irányuló két alakot, akik szinte pár lépésnyire vannak tőlem, így egy kanyart teszek balra, ezzel elszakadva Harrytől.
Egy kis előnyt bezsebelve megállok, térdem köré szorítom izzadt tenyereimet, s fújtatni kezdek. Percenként pillantok a hátam mögé, hogy észrevegyem mikor érnek ide kísérőim. A fejem lüktet, ég a sietségtől, a szívem pedig hevesen dobog, de nem csak attól, hogy Ők is itt vannak, hanem attól, hogy mennyire is elkavarodtunk a göndörrel egymástól.
- Ott van! Utána! – egy éles és mély hang visszhangja szakít félbe, majd amint hátrafordulok meg is látom a gazdáját, aki éppen felém mutat, s már rohan is.

A francba! Még mielőtt elindulnék egy táblát keresek, amin eligazodhatok – legalábbis egy kicsit. Shewrol utca... Alig marad időm realizálni a helyszínt, az alakok egyre közelebb vannak. Shewrol, Shewrol...Meg van! Egyenesen indulok tovább, a föld alattam olyan szinten váltakozik, hogy már azt hiszem a saját lábamba fogok keresztül esni a lendülettől. Az utca, amelyben jelenleg menekülök pár saroknyira van a szüleim lakásától, így amennyire csak tehetem meghúzom lépteimet, hogy még előttük, figyelemfelkeltés nélkül odaérjek. Gyerünk, csak két kanyar. Egy jobbra, egy balra. A gyomromban görcs keletkezik, s abban a pillanatban amikor egyre erősebbé válik az érzés úgy érzem elájulok. De ott van. Látom a nagyjából ép, világosas színű családi házat, a rozsdás kaput. Megérkezve a kerítéshez, rángatni kezdem, s közben oda-vissza kapkodom fejemet az utca vége és a ház épülete között. Mikor többszöri próbálkozásra sem nyílik, egyet hátra lépek, s amilyen erősen csak lehet, belé rúgok egyet, majd kettőt a bejáratra. A főajtót szinte beszakítom, úgy lépek be, majd vágom be. Zihálva dőlök háttal a faanyagnak, miközben lehunyt szemekkel próbálom szabályozni a légzésemet. De ők vajon kik voltak?

___________________________________________________________________
Sziasztok! 
Először is sajnálom a hosszas késést - azt, hogy nem méltattam még a szünet alatt se hozni nektek részt!:D -, másodszor pedig a fejezet rövidségét. Igazából ez a részt már decemberben elkészült, de a publikálásával vártam, a bétám miatt is, meg persze javítgattam, írogattam. Emiatt is döntöttem inkább amellett, hogy az izgalmasabb részleteket egy új posztba fogom kitenni, persze hosszabban!:D Szóval, remélem tetszik a rész, ne feledjetek véleményt hagyni vagy pipa, vagy megjegyzés formájában, hisz számomra az is fontos lenne!:) PS.: Köszöntöm az új olvasókat, meg persze köszönöm, hogy már 17-en vagyunk. xx

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése