„Talán
éppen ez vagy te: az emlékeid.”
Nem sokáig tehetetlenkedek az ajtónak
dőlve. Miután légzésem csillapodik, kézfejemmel
végigsimítok homlokomon, ezzel eltolva a kósza hajtincseket, majd a szemben lévő lépcső felé indulok. Ki akarom használni a lehetőséget, hogy ameddig itt vagyok, így utoljára láthassam a régi házunkat.
végigsimítok homlokomon, ezzel eltolva a kósza hajtincseket, majd a szemben lévő lépcső felé indulok. Ki akarom használni a lehetőséget, hogy ameddig itt vagyok, így utoljára láthassam a régi házunkat.
Egy éve nem voltam itt. Bármennyire
is meg akartam látogatni a családomat, valamiért a munkát mégis előbbre
helyeztem, meg persze Jase-t is, aki valójában nem volt az a fajta, aki imádta
a vendég szerepét betölteni. Sok minden változott belülről, például a boltozat,
a színek, a berendezés. A szép, családias képek helyett a lépcsőfeljáróban
pusztán üres keretek lógnak, melyeknek fele már valójában az egyes fokokon hever,
széttörve. A képek belőle talán biztonságosabb helyre kerültek, vagy épp
megsemmisültek. A korláton végighúzom kézfejemet, ezzel érezve a már nem fényes
és sima, hanem felsértett borítását. Ahogy egyre feljebb és feljebb lépkedek, a
fa alattam egyre inkább recseg, s emiatt néha meg is ingok utamban. A felső
szint sötét, hanyag, nincs jobb állapotban az alsó szintnél. Az ajtók nincsenek
bezárva; valamelyik tárva nyitva áll, de van olyan is, ami félig bevan hajtva.
Jobbra fordulok, óvatosan keresztüllépek a földön heverő dolgokon, majd
egyenesen az ablak melletti ajtót óvatosan belököm. Lassan nyílik, s mivel ez
az elválasztó is fából készült, nyikorogni kezd.
A bútoraim majdnem ugyanúgy állnak,
ahogyan hagytam őket. A különbség pusztán a nyitott fiókok, szekrényajtók és a
feldúlt dunyha. Beljebb merészkedek, pontosan a kis asztalomhoz, ahol a
rózsaszín, szivacsos zsámolyra ülök, szembe a tükörrel. Két kézfejem eleinte az
ölembe csúszik, de idővel bátrabban feljebb merészkednek, hogy megérintsék az
ott hagyott fésűt, papírlapokat és csatokat. Ahogy elsőként remegő ujjaim közé
siklik a hajkefe, hirtelen egy suhanás kíséretében egy kisebb löketet érzek a hátam
mögül.
-
Remélem tetszik az ajándékod, El. Mivel nem kértél sok dolgot, pontosabban
tárgyilag, így gondoltuk ez a kis díszes fésű megfelel majd – Melissa?
Tekintetemet
baloldalra szegezem, az ajtó irányába, ahol meg is találom az említett nőt.
Dús, fekete haja copfba van fogva, fehér pólót és egy tág farmert visel,
miközben az ajtófélfának dőlve figyeli, ahogy... én mosolyogva fésülgetem a
hajamat az ágyam sarkán ülve.
Nem
vagyok benne biztos, hogy én vagyok az. Mármint, nyilvánvalóan én vagyok, de
mégsem. Ez a 10-15 évvel ezelőtti én. És én, látom a 10-15 évvel fiatalabbi
én-t. Ez fejfájdítóan zavaros.
-
Nagyon tetszik! Köszönöm anyu, imádom – a tízéves énemmel állok szemben.
Figyelem minden egyes vonásomat, ahogy homlokom örömömben ráncba szalad,
ahogyan félve szorongatom a fehér műanyagot. Ez hogy lehetséges?
A
térdemre ereszkedve vizsgálgatom tovább önmagamat, s kicsit bizonytalanul
nyújtom ki kezemet, hogy kusza tincseimet fülem mögé tűrjem. Pár perc
elteltével mégis meglepetten veszem észre, ahogyan mogyoróbarna szempárja
hirtelen enyémbe fúródik. S mintha az idő hirtelen megfagyott volna. Bal kezem
a fülénél marad, a jobb térdemen pihen. Egyikőnk se pislog, de tekintetünkben
felfedezhető, ahogy egymás szemében keressük a megoldatlan dolgokra a választ.
A fésű szempillantás alatt kiesik a
kezemből, mire ijedten felpattanok ülőhelyemről, egyenesen az ablakpárkányhoz tolatva.
Érzem ahogyan homlokomon gyülemlik a félelemtől való izzadság, ahogyan ajkam
szárazzá válik a levegő kapkodásától. Két kézfejemet magam elé emelem, forgatni
kezdem, mint valami elveszett kincset. Amint tenyerem felfelé fordul, a benne
lévő vonalakon kék fénysugár fut végig. Idegességemben úgy teszek, mintha csak
valami kosz lenne rajta, így nadrágomhoz dörzsölöm, húzogatni kezdem rajta.
Szinte már ég a tenyerem a farmer anyagától, így újra felemelem, hogy
megvizsgáljam. Attól függetlenül, hogy paradicsom vörös lett felülete, még
mindig ott mozognak benne a kék csíkok, aminek hatására szemem sarkában
félelemtől kezd gyülemleni a könny. A levegőt sebesen kapkodom, úgy érzem
bármelyik pillanatban elájulok a hirtelen rám nehezedő nyomástól. Az ágyamhoz
sietek, hogy támasztékot találjak, de megint azt az érzést érzem, amit
percekkel ezelőtt – pontosan abban a pillanatban, ahogy tenyerem megérinti a
fatámlát.
-
Ellie, miért nem szóltál hamarabb, hogy rosszul érzed magad? – kérdezi Melissa,
aggódóan homlokomra csúsztatott tenyérrel. Kérdésére nem válaszolok, csupán a
takarót feljebb emelem, hogy orromat is takarja. Csillogó tekintettel és kicsi
szipogással figyelem, ahogyan leül az ágy sarkába.
Annyira...
tehetetlenül ül ott, nem tudja, hogy mihez kéne kezdenie. Nem voltam még
ennyire rosszul ezelőtt, ezért meg is értem.
-
Kihívom az orvost. Rendben, kicsim? – aprót bólintok beleegyezésképpen, majd
gyengéden rám mosolyog, és elhagyja a szobát.
Nem tudom mi történik velem... Vagyis,
pontosan nem tudom. Ideges vagyok és frusztrált amiatt, hogy szinte minden
tárgy, ami a kezem ügyébe kerül valamilyen emléket hoz vissza. A fésű... a
pillanatot, amikor megkaptam. Az ágy... amikor elkaptam a gyerekkor egyik
veszélyes vírusát. Mindenhez kötődik valami. Úgy érzem, mintha belennék zárva
egy emlékeket megőrző szobába. És ezek az
emlékek kötnek össze az élettel; a múltammal.
Csak állok a hálóm közepén, a tekintetemmel
az ajtót figyelem és csak várok. Hogy mire? Magam se tudom. Egyszerűen nem
tudom, hogy mit kéne cselekednem azok után, hogy két katona a nyomomba eredt,
és Harry pedig eltűnt a francba. Egyrészt lehet, hogy az üldözők éppen a
bejárat előtt várnak engem, hisz annyira azért nem maradtak le, hogy ne lássák
hova futottam be.
Kissé félve lépek az ajtó elé, de újból
megtántorodok mozdulatomban. A földszintről padlórecsegés hallatszik fel, s nem
később halk beszélgetés is.
- Gondolod, hogy ide jött? – kérdezi egy
mélyebb hang.
- Te mégis hova mennél az Ő helyében? Én
is ugyanúgy a városban lévő házamhoz – válaszol egy szintúgy mély hang, de
megkülönböztethető a másiktól.
- Aroe lánya... Gondoltam volna, hogy
van annyi esze, hogy nem oda megy, ahol egyből megtalálják – jegyzi meg
szarkasztikusan az első felszólaló, majd mindketten harsányan felnevetnek.
Aroe...
lánya?!
A szemem tágra nyílik, miközben az
ajtókilincsét lassan fordítom el, hogy kinyithassam az eddig zárt ajtót. Sosem
szigetelt jól, mindent szinte tisztán lehetett érteni odalentről, főleg amikor
a szüleim veszekedtek.
Ahogy a fadarab egyre tágasabbra
nyílik, úgy következik be a megszokott nyikorgás is, aminek hatására mozdulatom
hirtelen fagy le. Magamban imádkozok, hogy ne hallják meg, de túl késő.
- Te is hallottad, Dan?
- Az emeletről jött, szerinted odafent
van? – tippeli a társa, és ekkor hirtelen csend telepedik a házra.
Próbálok csendesen hátraslisszolni az
ablakomhoz, hogy menekülni tudjak. A hangokra is ügyelek, hogy biztosítsam
magamat; van-e elég időm kinyitni az üveget, és lemászni.
A kampóval egy ideig elszórakozok, mire
végre eltudom fordítani, majd kicsit meginogva mászok fel a párkányomra. Attól
függetlenül, hogy a házunk nem éppen a legmagasabb, mégis az emeletről való
letekintéstől hányingerem támad.
Oké. Csak kihajolsz és leugrasz
egyenesen a bokorra.
Ami már csak kusza ágakból áll.
Talán meghalsz, talán nem.
- Zárva van. Fray, lökd be – az ajtó
felől hangos dübörgés hallatszik, mire azonnal odakapom fejemet. Akárcsak egy
tehetetlen ember: úgy fagyok le mozdulatomban és várom a csodát.
Vagy
feladom magam, vagy az ablakot választom, és zúzódással megúszom az egészet.
Mély
lélegzetet veszek, majd kétszer lendítek magamon és kiugrok. Talpra érkezek, de
nyomban el is dőlök a hirtelen bokámból áradó fájdalomtól. Hangosan felnyögök,
az érintett pontra szorítom tenyeremet, s miközben ezt teszem, felfelé nézek az
ablakomra, hol a két alak egyenesen a szemembe néz.
A
távcsöves fegyvert az egyik feltölti, majd rám céloz. A piros lézer először a
lábamra mutat, majd lassan felfelé igyekszik, mígnem eléri fejemet. Szó szerint
farkasszemet nézek a másikkal, várok, hogy mindeközben a fegyveres meghúzza a
ravaszt, de nem teszi. Még nem.
- Kellj fel – egy erős szorítás után
felkaromban hirtelen talpra állok, és bicegve futni kezdek az előttem lévő
után.
Az idő mintha lassabbá válna, úgy
tekintek vissza a két alakra, akik mindez idő alatt az utca közepére futottak.
Hallom, ahogyan a töltények pontatlanul csattannak a mögöttem hagyott
aszfalton, de nem torpanok meg. Csak előre és előre futok a fájdalmaimat
elfelejtve, úgy, hogy fogalmam sincs hova visz a fiú.
De annyit biztosra tudok, hogy nem a
kapuhoz visz.
Újból kerülőt teszek.
Miután biztonságos távolságra kerülünk a
két alaktól, a kisebb erdő mellett megállunk.
- Te teljesen bekattantál? – szól fel
Harry kifulladva. Esküszöm, hogyha
szemmel is ölni lehetne, már halott lennék.
– És ha nem talállak meg, akkor ott ültél volna, amíg le nem lő az a
pszichopata?
- Elhagytuk egymást, nem tudtam merre
lehetsz, ezért arra a helyre mentem először, amit ismerek. Egyébként meg nem, nem
maradtam volna ott, ennyire ne nézz hülyének – szemet forgatva huppanok le a
földre, ahol törökülésbe helyezkedek. Mindkét bokámat felváltva masszírozom,
hogy csillapodjon az újból felélesedett fájdalmam. – Sajnálom, hogy nem nagyon
erőltettem meg magam a kereséseddel.
- Hát, igazából én is inkább elfutottam
volna, mintsem téged keresselek amikor két fickó megakar ölni – nevet, majd
mellém ül.
A történtek után némán figyeli az elé
terülő látványt – ,ami csupán hatalmas fákból áll. Szinte látom, ahogy az
agytekervényei folyamatosan kattognak valamin. Csak nem tudom min. Ezalatt én
továbbra is a bokámat fixírozom, és őszintén szólva, azon gondolkodok, hogy Ő
vajon mire gondol. Talán mondanom kéne valamit, vagy nem is tudom... Biztos
dühös rám, hogy már az első adandó alkalomkor nem tartottam be a kérését.
- Tényleg sa-
- Ne haragudj. – mosolyogva nézünk
egymásra, pontosan azután, hogy egyszerre szólalunk meg.
- Mond csak – vigyorog.
- Csak annyit akartam, hogy ígérem
többet nem fordul elő, hogy elcsavargok másfele.
- Oké, hogyha még egyszer bocsánatot
kérsz, esküszöm nem állok veled szóba. – figyelmeztetően mutat rám, majd karját
átdobja vállamon, és magához húz. Halkan felszisszenek, ahogyan oldalam övéhez
ér. – Meglőttek?
- Nem, pusztán Superman-t játszottam az
emeleten, és kiugrottam az ablakomon – válaszolok humorosan, mire csak
felhorkan.
- Ó, értem, értem – motyogja
visszafojtva a nevetést – Akkor SuperEllie, szerintem vissza kéne indulnunk a
táborba. Ott valószínűleg már kora este van, és a többiek is ezer százalék,
hogy leléptek innen.
Bólintok egyet, majd a segítségével
lábra állok, és követni kezdem.
Utunkat levágjuk, így hamarabb érünk
a kavicsos területre, mint ahogy beértünk a városba. Harry megnyitja az
átjárót, én pedig utoljára visszapillantok a városra. Sok gondolat fordul meg
fejemben, de magam mögött hagyom, ahogyan a fiú kezébe markolok. De ekkor újra
valamiféle lökést érzek, az elém terülő látvány pedig eltorzul.
Ilyen érzés lenne az időutazás, amit a
filmekben nem írnak le, csak egy gyors villanással? Nem tudom. De az biztos,
hogy egy fokkal másabb, mint amilyen a szobámban volt. Mintha erősebb lenne a
fuvallat.
Úristen.
Hiszen ezek Harry emlékei!