Negyedik

Sziasztok!

Itt is lenne a negyedik rész, amit sikeresen korábban feltudtam tenni - valamennyi kipihetnséggel a tegnapi ballagásom után -, szóval remélem tetszik, megjegyzést és pipát hagyni ér, illetve köszöntöm az új olvasót/olvasókat, remélem gyarapodunk majd! További szép hétvégét, és nyári szünetet!

________________________________________________________________________________

" A legrosszabb az, amikor félig-meddig követsz egy nőt az utcán, megfordul, és pont olyan szép, amilyennek képzelted. Ez testesíti meg mindazt, amit az életben nem fogsz elérni. "

Harry szemszöge

            Amint kilépett Ellie a szobából, egy halvány mosolyt ejtek, s ülök ágyam sarkára. Gyorsan futtatom keresztül ujjaimat fürtjeimen, s gondolkodok el. Félek, hogy rossz döntést hoztam azzal, hogy ennyire szó nélkül elhívtam. Hogy nem adtam neki lehetőséget elköszönni a szüleitől, főleg a férjétől. Jasetől - a szőr is feláll a hátamon, már pusztán a nevétől. Nem utálom a srácot, de féltem Tőle Elliet. Vagyis, féltettem. Még mielőtt az esküvő megvalósult volna, emlékszem, hogy találkoztam vele egy pékség közelében. Eléggé könnyedén megfordult egy szőke csaj után. De, mivel nem az én dolgom az életük, így próbáltam nem foglalkozni vele. Hála Istennek most már végképp nem kell.

            Gyorsan rázkódok ki a gondolataimból, majd pillantok körbe. Ekkor eszembe jut, hogy én hülye még egy törölközőt se adtam Ellie-nek, nem hogy egy váltó ruhát. Siettetett léptekkel közelítem meg a ruhásszekrényemet, s kapok ki belőle egy pólót és rövidebb, lenge nadrágot, majd indulok utána. Alig lépek kettőt, mire bele is botlok a két ajtóval arrébb lévő képnél. Szinte meg se hallja, hogy mellette állok, annyira belemélyedve nézi a képet. Hamar rádöbbenek, hogy saját magát vizsgálgatja, és próbálja megfejteni, hogy tényleg Ő e, vagy csak hallucinál.

- Wow, nem tudtam, hogy egy egyszerű kép is ennyire elgondolkoztat - teszek úgy, mintha nem is tudnám az igazságot - Régen még utáltad a naturalista festményeket vagy épp fotókat.

- Ezen a képen tényleg én állok? Ott ni - böki meg a kissé elmosódott alakot. Szemrebbenés nélkül engedi el füle mellett mondatom - vagy esküszöm kezdek bedilizni.

- Nem emlékszel arra, hogy mikor voltál abban a parkban?

- Nem. Vagy... várj - húzódik el a képtől - ezt a képet te csináltad, amikor összevesztünk, amikor utoljára találkoztunk - lepillant, majd kopott cipője orrát kezdi vizslatni. Még a mai napig beleborzongok abba, ahogyan elváltunk.

Aznap délután még emlékszem jó idő volt. A nap csak teljesen az égen volt, ezzel teljes kánikulát bocsátva az emberekre. Elsősorban azért találkoztunk, hogy a héten elmulasztott kávékat és beszélgetéseket bepótoljuk.

Egy szabadon lévő padon ültünk le, ahol szerencsére egy kisebb árnyék is volt. Elmeséltem neki, hogy a hétfőm milyen szar volt, főleg úgy, hogy az időjárás se kedvezett, nem még a munka. Akkor még a Holmes-i kis szerkesztőségnél dolgoztam, mint interjús. A főnök - emlékszem - mindig rám sózta a legrosszabb munkát, a legtöbb türelmet igénybe vevőt. Élvezte, hogy nem hagyott egy kis szabad időt sem. Aztán Ő a keddjéről mesélt, hogy a virágüzletben mekkora nyüzsgés volt. Szerencsére volt némi segítsége Cassietől, aki alkalomadtán beugrott hozzá.

Miután szinte az összes napról elmeséltük a jót, vagy a rosszat, jött a kemény valóság, ami szíven ütött. Teljes lelkesedéssel áradozott az új fiúról, Jaseről, akit egy tanfolyamon ismert meg. Így-úgy fényezte, hogy milyen kedves, segítőkész és okos, hogy észre se vette, hogy nekem ez hogy esik, csak akkor mikor befejezte. Rákérdezett, hogy mi volt az a csalódottság a szememben, hogy azonnal megváltozott a hangulatom. Erre én válaszul csak felpattanva rámordultam, hogy ennyire ne dicsérje agyon, mikor még alig tudja róla az igazságot. Persze ezt Ő sem hagyta szó nélkül, ezért Ő is azonnal lábra állt, majd bele kezdett az érvelésekbe ellenem. Szinte az egész park a mi hangunktól zengett, az összes futó egy rejtett pillantást vetett ránk. Volt, hogy egy idős férfi jött oda, s rá kérdezett, hogy minden rendben van - e. A szavak csak úgy folytak belőlem, szüntelenül. " Jase egy seggfej " "Jase nem hozzád való." "Teljesen őrült vagy, ha összejössz vele." Vágtam hozzá a rövid kis mondataimat, mire szeme sarkában összegyűlt egy kövér könnycsepp, amit alig akart elereszteni. Ezután már nem is mondott semmit, csak feladva vállat rántott, majd egy csalódott nevetéssel hátat fordított. Nem mentem utána, és ezt azonnal megbántam, ahogy eltűnt előlem alakja. Viszont mikor utoljára visszafordult felém, gyűlölettel teli tekintettel lefotóztam Őt. Hogy miért? Tudtam, hogy talán többet nem láthatom, hogy szinte már a halálomat kívánhatja abban a szent pillanatban. Akartam róla egy emléket, így amint sikerült elkapnom a pillanatot azonnal vittem egy fényképészhez, hogy hivassa elő. Szerencsére megtudta oldani, hogy a telefonos minőséget egy kicsit javítsa, és olyan formátumban nyomtassa ki.

            - Harry! - rángatja arcom előtt kezét Ellie, ezzel visszahozva a jelenbe - Valami baj van?

            - Ohm nem. Csak elgondolkodtam. Itt van egy póló, hogy ne abba keljen aludnod ami rajtad van. Illetve, törölközőt találsz bent a fürdőben. Ha esetleg szükséged van még valami másra is, csak szólj - nyújtom át a fekete pólót. Egy halk köszönömöt motyog, majd még egyszer rápillant a képre. Furcsállom, hogy nem kérdezett rá, miért van kirakva.

Ellie szemszöge

Amint kiejtem azt a szót, hogy az "utolsó találkozásunkkor", azonnal elkomorodik az arca. Másodpercekre, vagy talán percekre mozdulatlanná válik, és csak előre fele néz, szószerint a semmibe. Kezdek megijedni, hogy most vagy ennyire szíven ütötte az emlék, vagy valami Devolin-féle varázslat alá esik. Homlokráncolva rángatom, mint egy őrült kezemet arca előtt, mire végre pislant egyet. A biztonság kedvéért azért rákérdezek, hogy minden rendben van-e.

Válaszát hamar lerendezi, s adja kezembe a váltópólómat, meg informál a dolgokról. Elmotyogok egy köszönömöt az orrom alatt, visszapillantok még egyszer a képre, majd hátat fordítva neki, gyorsan szedem lábaimat a fürdőig.

            Ahhoz képest, hogy egy illúzió-féleségben vagyok, eléggé szépen néz ki ez a fürdő. Nem mondom, hogy oda vagyok ezekért, de szerintem ez a legjobb kikapcsolódási hely. A forró víz alatt a legjobb gondolkodni, míg fogmosás közben pedig eltervezni az estét - vagy épp reggelt.

A tükör előtt megállok, és a csuklómra rakott hajgumit a hajamba fűzöm. Bár imádom a hosszúságát, és dússágát, még is csak egy kész rémálom egy egyszerű copfba fogni. Ha nem ötször szedem szét, akkor egyszer sem.

Jó szorosan meghúzom a hajgumit, és leveszem és összehajtogatom a ruháimat. A zuhanyt kellemesen melegre állítom, aztán lassan beleállok a fülkébe, majd húzom el a függönyt. Nem a legtágasabb hely, viszont legalább van ennyi is.

Míg a víz lassan lepereg bőrömön, szokásomhoz híven a gondolataimba merülök. Annyira kíváncsi vagyok arra, hogy Jase keresett-e, vagy egyszerűen túltett-e rajtam. Vagy hogy anyu és apu miként reagáltak az eltűnésemre, hogy beletörődtek-e. Egek, Ellie ne sújtsd magadat a múlttal, csak még jobban fog fájni. Hiába próbálom leállítani az eszméimet, egyszerűen lehetetlen. Mintha egy kis kalitkából engedném ki a madarat, úgy repkednek fejemben. Ha nem is adom ki magamból másnak, legalább ebben a pár percben had beszéljem át magammal!

Nincs sok tusfürdő a kis polcon, csak egy - de szinte az is üres. Gondolom mindenki magánál tartja a sajátját, és csak Harry hagyja itt - de talán azért, mert itt vagyok. A tenyerembe nyomok egy keveset, majd a nedves bőrömre kenem, s végezetül leöblítem.

Ahogy végzek, kinyúlok a szárítóhoz, hogy levegyem a törölközőt, viszont ahogy nyújtózkodok, sehogy se érem el. Vagyis igen, de csupán két ujjam ér el odáig. Nem adom fel, amíg meg nem szerzem.

Már-már megszáradok, míg a törölközőért nyúlok, de folytatom. Még háromszor megpróbálok utána nyúlni, utána inkább kimászok.

Az utolsó próbálkozásra megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy majdnem megvan, mikor kiesik a kezemből. Még egy törölközőt se tudok levenni a helyéről. Aggódóan rágcsálom szám belsejét, és azon filózok, hogy vajon ide hívjam-e Harryt, hogy adja oda, vagy inkább másszak ki. Nem igazán akarom újra leöblíteni a lábamat, csak azért, hogy felvegyem. Nem arra célzok ezzel, hogy piszkos lenne a padló vagy valami... de még is jobbnak érzem, ha megvárom a segítségem.

Kínosan harapom be alsó ajkamat, s szorítom le a szememet.

- Harry! - Gratulálok Ellie, most már az egész ház örülhet a zajongásodnak.

Várok pár percet mielőtt újból felkiáltanák. Hátha valamilyen oknál fogva meghallja segítség kérésemet, ugyanis nem szeretném még egyszer leégetni magamat a förtelmes kiabálásommal. Még a végén félreértik.

- Harry! - próbálom újra.

Esküszöm kezdem saját magamat utálni azért, hogy egy nyamvadt törölközőért nem vagyok képes kiállni a kádból. De úgy látszik nem lesz más választásom, hacsak nem akarok itt megfagyni.

- Nem hiszem el! - morgok orrom alatt.

- Mit nem hiszel el? - dörmög Harry. Hogy jött be ilyen halkan? A frászt hozta rám. Ha nem is megfagyok, akkor szívinfarktust kapok csendességén.

- O-oda adnád a törölközőt? Leesett a földre - suttogom a függönybe tekeredve.

Hallom ahogyan pár lépést közelebb jön.

- Tessék - pöcköli meg a takarást szolgáló leplet. Óvatosan, ügyelve, hogy csak kezem érjen ki, kezdek el kapálózni hogy elkapjam. Ennél kínosabb nem is lehet. Mint egy vak ember, nyúlkálok összevissza, és mit ad Isten? Harry cukkolásból se nyomja kezembe a törölközőt.

- Szórakozol? Élvezed, hogy majd' megfagyok a hidegben? - adom fel a könyörgést, mikor végre oda adja. Megkönnyebbülten sóhajtok ki egy köszönömöt, s hessegetem ki a szobából némán, kezem segítségével.

            A kissé benedvesedett hajamból kihúzom a hajgumit, ezután a törölközőt magam köré tekerem. Miközben a félretett ruháimat szedegetem, addig élvezem azt a kis csendet amit még itt bent kaphatok.

- Húzz bele! - dörömböl az ajtón valaki. A hangja biztosít arról, hogy egy srácról van szó. Mi tagadás, mindent belead a háborgatásba. Biztos a vécére pályázik.

- Egy másodperc, csak felöltözöm! - informálom, de úgy látszik teljesen belejött az őrjöngésbe, úgyhogy folytatja - Mondom egy másodperc!

- Letelt - közli egy kicsivel higgadtabban - úgy hogy csipkedd magad.

Szemforgatva kapkodom össze mindenem, és vágom ki az ajtót. Összeszorított szemekkel dől a falnak, és kapkodja a levegőt.

            - Még a végén bepisilsz nagyfiú - hagyom magára, ezzel szabad utat engedve a fürdőbe.

Kapkodva szedem a lépteimet, hogy mielőtt valakire szintén rájön a mászkálhatnék, beérjek a "szobámba". Harry az ágyon kiterülve fekszik, valószínűleg várja, hogy Ő is bejuthasson lemosakodni.

- Oké, nem tudom, hogy ki az az állat, aki egy egész estét végig dörömbölne csak azért, hogy bejusson a fürdőbe, de az biztos, hogy nem komplett - rázom meg hitetlenkedve a fejemet, mire tekintetét felém kapja, s feltűnően végig méri testemet. El is felejtettem, hogy egy szál törölközőben állok előtte, így arcom azonnal paradicsom pirossá válik.

- Uhmm... É-én nem tudtam felvenni a p-pólót. Mármint, nem ha-hagyták - próbálok arra célozni, hogy muszáj itt felvennem, de úgy látszik nem igazán esik le neki - Így itt kéne fe-felvennem.

- Ja, oké, ohm. Elfordulok, úgy jó? - nedvesíti be ajkát, miközben felpattan, és hátat fordít. 

Off

Sziasztok drágák^^
Most nem résszel érkeztem - hisz az szombatonként van - hanem egy kis meglepetéssel. Itt lenne a TCOF "hivatalos" borítója. Szóval, remélem tetszik, és a következő is fog ami hasonlóan fog kinézni. 
PS.: Ha nem tetted még; írj megjegyzést az előző részekhez és legfőbb pipálj a harmadik részhez, hogy láthassam elolvastad és/vagy tetszett. Szép estét!xx //a borítót én készítettem//

Harmadik

" Ösztönösen tudtam, hogy ez a szakadás, amely tegnap keletkezett a szívemen, egész életemben fájni fog. Mostantól ez is hozzám tartozik. Idővel majd könnyebb lesz - legalábbis így szokták mondani. De engem nem érdekelt, begyógyítja-e majd a sebemet az idő, vagy sem."

- Mi a francért kérsz mindig bocsánatot? Beszélj inkább érthetően, hogy mi a fene folyik itt - ordítok rá, de úgy isten bizonyából - Szólalj már meg!

- Sajnálom, hogy csak úgy szó nélkül ideráncigáltalak, és... - vakarja meg tarkóját kétségbeesetten, majd folytatja - ahj, azt, hogy nem szóltam arról, hogy mi fog történni, ha belépsz ide.

- Talán itt az ideje, hogy elmondd. Tudni akarom mi lett itt, és azt is, hogy miért.

- Amikor beléptél velem, pusztán egy pillantás alatt eltelt szinte öt év a valóságban. Ezt hívják időeltolódásnak, időzavarnak. Mintha egy másik országba lépnél, ahol több órás eltolódás van, csak itt évekkel. Így mindeközben a valóságban minden megváltozott. 

- Például? - ráncolom össze homlokomat, s fonom karjaim mellkasom elé.

- Háborúk törtek ki, lázadások. A várost teljes egészében lebombázták más országok. Az épületek teljesen megroncsolódtak, az emberek eltűntek. Azok, akik a háború alatt nem bújtak meg, lázadni kezdtek, így haltak meg. Sokak a föld alá menekültek, vagy egyéb helyekre. Nem tudjuk pontosan mi folyt itt kint - lép egyet közelebb.

- Tudtad. Tudtad az egészet - mutatok rá gyűlölettel teli szemekkel. Egek, hát erre ment ki ez az egész kis kiruccanás. 

- Igen. Azért hoztalak ide, hogy segítsek. Ha nem jöttél volna, talán már halott lennél. S ezt végképp nem akartam, nem akartam látni. ahogy vérbe fagyva fekszel valamelyik sarkon. Ellie, nem tudod, mit jelentene nekem, milyen ürességet hagynál magad után a szívembe - böki meg mellkasát. 

A levegőt gyorsan szívom be, majd fújom ki. Szédülni kezdek, s keresek valamit, amibe kapaszkodni tudnák. Pánikrohamom van, S nem is csodálom mindezt, ennyi minden után. Egyik percről a másikra mindig kiderül valami, ami még egy lapáttal tesz a fájdalomra. Annyi kérdés bolyong a fejemben, és mind megválaszolatlan. A szüleim, a barátaim, a férjem, hol vannak? Élnek egyáltalán még? Kik támadtak meg minket? Kik azok a devolinok? Mit kezdek egy rakás természetfeletti emberrel összezárva?

- Hé - lép elém, s megfogja arcom két oldalát hideg, hatalmas tenyereivel - Nyugodj meg, figyelj, nem lesz semmi baj. Főleg amíg mellettünk vagy. Ígérem, shh - húz magához, de hirtelen felpattanok, s kilépek előle - Tudom, hogy most ezernyi kérdés cikázik a fejedben, és várod rá a válaszokat. Hidd el, szép lassan megkaparintod őket. A devolinok... Őket is megismered. 

- Már most utálom, hogy a fejemben kutakodsz. Hagyd ezt abba - tapasztom kezemet izzadt homlokomhoz. 

- Nincs titkod előttem - néz rám komolyan, majd hirtelen tör ki nevetésben.

- Tudod, örülök, hogy ilyen jó a közérzeted. Igazad van, nevessünk - vigyorgok rá, majd egy keserű nevetésben török ki, ami nagyon mélyről jön - Jaj, ne haragudj, tévedtem. Rohadtul nincs kedvem nevetgélni - vágok halál komoly arcot, ő pedig rögvest abba hagyja tettét - És most megyek, és megkeresem Jase-t.

- El, nem mehetsz most csak így el. Ideges vagy, és még csak alig jöttél. Tudom milyen ez neked, és valószínűleg én is így tennék a helyedben, de jelenpillanatban az legyen az első, ami a jelenben van. Az, hogy egy kicsit lenyugodj, megismerd a többieket és pihenj - fogja meg testem mellett heverő karomat, és húz újból át a láthatatlan kapun. 

Nem moccanok, csak gondolkodva állok előtte. Ennyire egyszerűen belemegyek egy ismeretlen dologba? Várakozva néz engem, tudom addig nem hagyja abba, amíg bele nem megyek, így bármennyire is próbálok ellenkezni, beadom a derekam. Kézen ragad, majd el is indul az adott irányba, míg én  próbálom hatalmas lépteit követni. Tudom, hogy csak a jót akarja nekem, ezért ráncigál ide-oda, akárcsak egy rongybabát. Nem érzem idevalónak magamat, ez az igazság. Nem illik egy ilyen helyre egy ilyen tehetetlen ember.   

- Ne aggódj, hamar beilleszkedsz. Nem kell félni miattuk, nem bántanak. Talán csak az Evod-ok - fordul felém, majd pimaszul elmosolyodik.  

Lemondóan biccentem lefele fejemet, s úgy viselkedek, mintha nem is hallottam volna a pár perce elhangzott mondatot. Nem érzem humorosnak.

Egy rövidebb séta után sikeresen elérjük a tömeget, s magamban már háromszor megköszöntem, hogy nem kell tovább sétálnom, hisz lábaim teljesen elzsibbadtak az úttól. 

- Ő itt Chris - bólint a poharakat rakodó lány felé. Csokoládébarna haja loknikban omlik vállára, s míg idekapja tekintetét, megpillanthatom kékes-zöld színekben pompázó szempárját, ami pár perc alatt változik szürkébbé. Lábai szabadon voltak, vagyis csupán egy rövidnadrágra vágott farmert viselt, fekete bakanccsal.

- Troy megmondta, hogy ne hozz ide ilyeneket - szól éllel hangjában, majd közelebb lépkedve bosszúsan méreget - Ki ez a lány? 

- Ellie vagyok - nyújtom felé kezemet barátságosan, majd próbálok egy viszonylag hihető mosolyt villantani. Csalódottan eresztem vissza testem mellé a már fáradt karomat, mert Chris nem fogja meg, inkább csak mellkasa elé fűzi sajátját. 

- Majd tisztázom Troyal a dolgokat, meg fogja érteni. Jó barátom, nem ártalmas ránk - nyugtatgatja az ideges lányt, akinek füle szinte füstölög attól a tudattól, hogy mekkora balhé lesz ebből - Tudod, hogy ha máshogy reagálna erre biztos nem hoztam volna ide - kacsint Chrisre, ki karjait széttárva fordul egyet, majd ballag el. Oh, szóval a jövőbe is lát. Remek. Ekkor egy megkönnyebbült sóhajtást ejtek.

- Annyira azért nem volt ijesztő, hogy ne vegyél levegőt - nevet ki Harry, mire szempárja sarkában egy-két nevetőránc gyűrődik.

Nem reagálok rá, csupán a jobb oldalra vezető sövényre pislantok. Ha alaposan végig nézek rajta, szembetűnik egy forrás, mellette pedig néhány fából épült tákolmány. 

Lépteimet most már a kíváncsiság vezényeli. Határozottan bandukolok előre, míg a földön heverő kavicsokat, s kisebb port felverem. Hamar odaérek a vízpartra, s az egyik füvesebb terület kiszemelve felé sietek, míg azért a biztonság kedvéért alaposan körbe nézek. A víz kellemes csobogása nyugtatgatja fülemet, s mellé társul néhány tücsök ciripelése. Az idegességem még mindig fel-fellobban szívembe, de még is nyugodtan ülök le az ugyan kissé saras talajra. Kezemet óvatosan dugom bele a hullámzó folyamba, s élvezem hideg víz simogatását. 

Csupán pár percre nézek ki a fejemből, próbálom megszokni a kialakult helyzetet. Egy háború zajlik a valóságban, ami sokkalta több akadállyal jár. Azokkal is megkell küzdenem. Ez csak természetes, és érzem is. Tudom, hogy a megérzéseim sosem csapnak be. Csak néha. Kuncogok magamban, mikor meghallom, ahogy a földön heverő faágacskák recsegni kezdenek az ösvénytől. Hirtelen kapom oda tekintetemet, majd megpillantom az ismerős alakot, ahogyan felém andalog. Mialatt csillapodott egy parányit a helyzet, átöltözött egy kényelmesebbnek tűnő, egyszerű ruhába. A szűk fekete nadrágja helyett egy szürke, lenge szabadidőnadrágban van, míg felsőtestét egy ugyanolyan színben pompázó pulóver fedi. Gesztenyebarna fürtjei kisze-kuszán állnak feje búbján, ahogy néhányszor a szél belekap, s míg felém lépked, egyszer bele túr, hogy kissé rendezettebbnek tűnjön. 

- Olyan hamar eltűntél mellőlem. Épp mondani akartam valamit - vigyorog, míg lehuppan mellém, s hosszú, tetovált karjait támasztásként használja háta mögött.

- Mit? - kérdezek rá kissé izgatottan. Igazán nem tudom, miért vagyok izgatott. Ellie, térj már észhez.

- Őszintén? Fogalmam sincs. Azóta háromszor elfelejtettem - vakarja meg tarkóját - Ja, várj, meg is van. Megmutatnám, hogy hol fogsz aludni, lakni - már áll is fel s nyújtja felém kezét.

Hezitálok pár percet, igazán maradnék még egy kicsit a forrás mellett, élvezni a természet hangját, s a szél hideg fuvallatát. Amint újból Harryre pillantok, azonnal leolvasom arcáról, hogy megint hall minden gondolatmenetet. 

- Ne is mondj semmit - csitítom el még mindig ülve, mutató ujjamat felemelve. Mielőtt teljesen belekapaszkodnák, szabad kezemmel egy kis vizet fröcskölök rá, amire azonnal elugrik, s talán ijedtében szaporábban kezdi venni a levegőt. 

- Csak nem félsz egy kis víztől, Styles? Talán habfiúvá válsz tőle? - cukkolom, s vállam azonnal rázkódni kezd a nevetéstől, amit Harry tekintete képzett. Egyszerre van elképedve, meglepődve, egyszerre ideges és egyben nyugodt. Alig bírja leplezni az ajka szélében kunkorodó mosolyt. 

- Bírom a szarkazmusodat - néz rám teljesen komoly tekintettel, az arcomról pedig azonnal lefagy a mosoly. 

Inkább gyorsan felállok, a vizesen várakozó fiú mellé megyek, majd lépkedek mellette vissza. 

Egyenesen egy nagyobb ház felé megyünk, ahol úriember módjára kinyitja nekem az ajtót, s maga elé enged. A kuckó nem akkora, mint egy panellakás, mégis felér egy családiházzal. A fal, ámbár kívülről teljesen taszító, belülről mégis melegséget áraszt. A nappali halvány barackszínben tündököl, míg a konyha szimplán fehér, egy kis narancs beütéssel. Bútorok alig voltak, csupán néhány fontos, mint például ebédlőasztal, székek, kanapé, egy kis polc. Felfedezhető, hogy több hálószobaféle is van, ebből leszűrve itt többen is laknak. 

- Te aztán jól felméred a terepet, jobb vagy, mint egy detektív - szakít félbe rekedtes hangjával, majd tovább húz a lépcső alatti ajtóhoz - Itt is volnánk. Ez a szobám.

Amint kimondja, hogy az övé, egyből be is ugrik, amit mondott. Vagyis az, hogy oda visz, ahol én is lakni fogok. Egy szobában vele. Harryvel. Egek Ellie, miért vagy ideges? Rágcsálni kezdem nyelvemet, majd kezemet ökölbe szorítom. Tagadhatatlanul kínos helyzetbe estem, szinte a semmitől. Már a tudat, hogy vele egy szobában kell lennem, kissé megijeszt. Mármint, nem rossz értelemben. Régen nagyon sokat aludtunk egymásnál, még az általános iskola ideje alatt. De ez most más. Felnőttünk, megváltoztunk. 

Szerencsére Harry semmilyen gúnyolódást, vagy jelzést sem tesz gondolataimra, elképzelhető, hogy pusztán nem figyelt. Az ajtót halkan csukja be magunk után, és sétál az ágya mellé. Nem nagy, hanem közepes. Épp hogy elfér rajta két ember. 

- Mivel nem mehetek le a kanapékhoz, hogy besajátítsam örök életemre, így muszáj lesz meghúzódnunk… Valahogy.

- Umm... Persze, megleszünk. Úgyis feküdtem veled egy ágyba - legyintek egyet, s ajka pajkos mosolyra húzódik - Mármint, nem úgy... Érted! - zavarodok bele mondanivalómba, de már azt se tudom, mivel magyarázkodjak. Várjunk, nem is nekem kell. Nem én gondoltam másra...

Míg kínomban szép lassan elsüllyedek, addig Ő teljes nyugalomban veszi le felsőjét. Ahogy fejéhez ér a póló kis rése, tekintetem azonnal a fedetlen bőrére szalad. Mint egy rejtett kincses térképet, úgy vizsgálgatom a hasán pihenő pillangót, s az alatta kidülemkedő kockákat. Teljesen megizmosodott.

- Úgy nézel rám, mintha nem láttad volna még - nevet fel. 

- Nem is - fűzöm karjaimat mellkasom elé - Mikor utoljára láttam, akkor még ez a pillangó ugyan nem volt itt - bökök rá, mire izma megfeszül - ahogy ohm.. e-ez s-sem - dadogva húzom tovább ujjamat az izmosabb területre. Arcom még paradicsom vörössé válik, abban a szent pillanatban megbántam, hogy hozzáértem. Nem azért, mert kínosan éreztem magam, hogy megérintem, csak... annyira furcsa ennyi idő után ez az egész. 

Szégyenlősen pislogok fel, s kapcsolom össze tekintetünket. Mélyzöld íriszei lyukat vájnak enyémbe, ahogyan fürkészi arcom minden szegletét. Egy lépést közelebb jön, s megszünteti a közöttünk a számára már zavaró távolságot, de egy percre sem veszi le figyelmét szememről, illetve ajkamról, amit lesem tagadhat.

- Ohm.. Elmegyek mosakodni, merre találom a mosdót? - terelem a témát s lépek az ajtóhoz. Ha tovább állnánk teljes csendben, egymást nézve, nem is tudom, mi történne. Vagyis tudom, de nem akarom tudni. Vagy mégis? Gyorsan rázom meg fejemet, kiverve a sok kósza gondolatot, míg Harry lassan elmondja, hogy merre is van a helyiség.

Egy halk köszönömöt motyogok, majd kilépek a szobájából. 

Egyrészt vártam, hogy mit is tett volna, és egyben kerültem is volna. Viszont azt még tagadni se merem, hogy kíváncsi vagyok a csókjára.

Ellie, férjed van. Nem szabad ilyenre gondolnod. 

________________________________________________________________________________

Sziasztok!

Hu, hát először is sajnálom, hogy most ilyen késő estére érkezett a rész, de sajnos most tudtam géphez jutni, hogy felrakjam! Illetve, szereteném megköszönni az előző részhez érkezett pipákat, köszönöm, hogy elovastátok a részt és köszönöm a négy feliratkozót! Remélem majd többen is leszünk. Szóval itt is lenne a rész, itt is várom a nyomokat, leginkább a megjegyzést, hogy érdemes-e folytatni, hisz ha nincs rá igény akkor minek? :) Szép estét! xx