Nyolcadik

"Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel, ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted. Szabad vagy."

Azt gondoltam, miután újra felpillantok, minden a régi lesz. De helyette megint csak a vészjóslóan csillogó gesztenyebarna szemekkel, és összekuszált, fekete tincsekkel találkozok.

- Hiányoztam? – nevet fel harsányan.

Újra elfog az a bizonyos érzés, amitől ujjaim bizseregni kezdenek, ahogyan lassan a többi testrészem is. Megint itt van... itt van, hogy kísértsen.

- Miért jelensz meg mindig? Miért..ilyen váratlanul és hátborzongatóan? – motyogom, miközben próbálom elpislogni a könnyeimet.

- Nem én irányítom az elmédet, Ellie – emeli fel kissé hangját, majd látván, hogy kissé megrezdülök, újból rendes hangszínnel folytatja – Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek.

- Inkább azért, hogy megölj, nem? – nevetek kínosan – Valld be magadnak, hogy igazam van. A francba is... Miért nem lehet egy olyan életet élni, mint amilyet az ember elképzelt magának?!

Jase szótlanul néz rám. Mintha mondani akarna valamit, de nem tudja hogyan fogalmazza meg.

- Az lett volna a legjobb, ha meghalsz. Igazam van? Ennek nincs akadálya Ellie – És újra itt van az a borzalmas érzés, amikor érzed a zsigereidben, hogy a pillanat egyszer már megtörtént.

Nem tudom kontrollálni a képzelgéseimet, azt sem tudom, hogy ezek természetesek-e ilyen helyzetben...Mármint az ilyenek, amik mindig ugyanarról szólnak. Mindig ugyanaz a forgatókönyv; egy rövid társalgás, majd a halál és az ébredés.

Hirtelen nyitom ki a szememet pár perc elteltével. Lassan, merengve pillantok körbe a fürdőben, miközben kapkodva veszem a levegőt.

Fáradtan és meggyötörten kuporgok az ajtó előtt, mint aki bujkál valami szörnyű dolog elől. Reszketve húzom fel térdemet, majd fűzöm köré karjaimat. És íme, a könnyeim újból útnak erednek orcámon. Úgy viselkedek, mintha depressziós lennék, hogy minden apró dolog miatt eltör a mécses.

- Ellie?! Nyisd ki az ajtót, kérlek – Harry ideges hangja visszhangzik a csendes szobában, de nem reagálok rá – Ellie, hé, kérlek nyisd ki az ajtót...tudom, hogy odabent vagy.

Mély levegőt veszek, gyorsan megigazítom összekuszált hajamat, majd erőt veszek magamon, hogy kinyissam az ajtót. A kilincsre csúsztatom kezemet, s óvatosan lesek ki a kis résen.

Harry erősen összehúzott szemöldökkel és ráncos homlokkal várja, hogy ámbár lassan, de feltárjam előtte magamat. Egyenesen a szemébe nézek, de tagadni se tudom, hogy fél perccel ezelőtt sírtam.

Egy szót sem szólok, még a hangom is beleremegne a szavaimba, ezért csak némán ölelése védelmébe bújok. Először zavartan áll szorításom alatt, majd miután hallhatóvá válik halk szipogásom, erősen körém fűzi karjait. Ő sem kérdez semmit, amiért hálás vagyok, mert nem tudom hogyan is mondhatnám el mindazt, ami történt.

Pólója alját szorongatom, míg ő hátamat nyugtatóan simogatja.

- Nem tudom mi történik v-velem – súgom – Dolgokat látok a semmiből, amiket nem akarok és csak arra eszmélek fel, hogy zokogok.

- Ez...minden rendben van vele – kicsit megbiccenti államat, hogy újra szembe nézhessen velem.

- Egy ember nem képzeli mindig ugyanazt, ugyanazzal a személlyel és eseménnyel, főleg nem ilyen körülményekkel. – magyarázom hevesen.

- Amikor kint találtalak, akkor is ugyanez történt? Mármint, hirtelen kerültél egy másik helyre? – próbálja megérteni a történteket, de hangjában bizonytalanság csendül.

- Akkor igen, de most ugyanitt voltam – motyogom.

- Nem erőltetem, hogy elmondd mi történt, de ha úgy érzed.. huh, én szívesen meghallgatlak, rendben? – homlokát enyémnek dönti, én pedig piciket bólintok.

Az egyelten örömöm ebben az egész szituációban; Harry. Ő az egyetlen akit közelről ismerek. Bár még legbelül haragszom rá, amiért ennyi mindent eltitkolt, de többször is bebizonyította, hogy mindig mellettem áll, és ha szükségem van bármire, Ő mindig itt lesz nekem.

Az időt nem pörgethetem vissza, ahogyan a sorsomat se változtathatom meg. Belekell törődnöm, hogy nekem ez jutott; a félelem, az újdonság és a megpróbáltatás. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az életem már nem fenékig tejfel, hogy a napi programom már nem főzés vagy épp tévézés. Ahhoz, hogy beilleszkedjek az új otthonomba tennem is kell valamit.

Gondolataimból Harry ébreszt fel, ahogyan tenyere lassan csúszik orcámra. Könnyes pilláim alól félve pillantok szemébe, de tekintete nyilvánvalóan az ajkamon van. Csak…egy picit…közelebb…

- Hé, srácok! Nem vagytok éh... – egy számomra idegen fiú lép be az ajtón, s amint meglát minket ebben a...félreérhető helyzetben, azonnal szája elé kapja kezét – Én…én...ohm…bocsánat a zavarásért.

- Sosem tanulsz meg kopogni? – Harry rejtett mosollyal, de komolyan kérdezi meg a szőke srácot, aki kínjában inkább hátat fordít és sebesen eltűnik a folyosón.

A szobában ugyanaz a hangulat marad, mindketten némán állunk egymás mellett, miközben ő a tarkóját vakarja én pedig dörzsölni kezdem a karomat.

- Uhm... Esetleg nem lehetne arról szó, hogy mégis elkísérjelek titeket holnap? – a kínos csendet egy még kínosabb kérdéssel töröm meg, mert tudom, hogy a válasza ebben a fél órában sem változott – Nem igazán szeretnék itt maradni egyedül, főleg azok után, ami történt. Egyébként is kíváncsi vagyok a dolgokra. Ez egy lehetőség, hogy legalább egy picit is hozzászokjak a gondolathoz, hogy nincs többé…

- Azt hiszem ezt megbeszéltük, Ellie – elkomorodva válaszol, miközben az éjjeliszekrényéhez lép, hogy kivegyen egy tiszta felsőt – Már meg vannak, kik mennek. Én, Christina, Eric, Carina, Stella, Shalynn, Zafira, Cameron, Thomas és Finn.

- Egy plusz ember mindig jól jön, nem? – próbálkozok tovább – Olyan lesz, mintha ott se lennék.

- Még átgondolom. Nem biztonságos számodra ez az egész, főleg ilyen lelkiállapotban – néz mélyen a szemembe. Pillantása féltő, mégis határozott.

- Meg tanulom kezelni – mondom erőteljesen. Akkor se adom be a derekamat annak, hogy itt maradjak.

Mondatom után egy éles pillantást kapok viszont, majd elviharzik mellettem, egyenesen le a lépcsőn, a konyha felé. Mély levegőt veszek, miközben tenyeremet homlokomhoz szorítom, s leülök ágya szélére.

Most már csak egy picire vagyok attól, hogy belemenjen. Talán jobban kéne kedveskednem, vagy megmutatni neki, hogy igenis be akarok illeszkedni. De így már semmi értelme, hisz a tábor nagy része ténylegesen elvonult pihenni, hiszen lehet már este 11 óra is. Furcsa, hogy óra nélkül ilyen jól tájékozottak.

            Percek elteltével már az ágyon fekszek, s a plafont vizsgálgatom. Két kézfejemet hasamon összekulcsolom, de ujjaimat néha-néha összeszorítom idegességemben, vagy épp unalmamban malmozni kezdek.

            A halk mozgásra és pakolásra kissé kinyitom szememet. Harry az ágy másik oldalán püföli, és ide - oda helyezi a párnáját, miközben próbálja megtalálni a megfelelő pozíciót az alváshoz.

Ezek szerint tovább is aludhattam, azután, hogy visszaért.

Ahhoz képest, hogy most keltem, még fáradtabbnak érzem magamat. Nincs energiám felkelni és elbicegni a mosdóig, így csupán fekvő helyzetben gombolom ki nadrágomat, majd húzom le magamról. Óvatosan nyúlok Harry hátához a nem használt takaróért, hogy lábamat mégis fedje valami, mire csökönyösen hátraveti kezét, hogy elkapja az anyagot. Halkan felmordulok, s nyűgösen harcolni kezdek.

- Ellie, ne tépd le rólam a takarót, ez az enyém – morogja a párnájába, szorításán pedig erősít.

- A francokat – most már rángatom a takarót, de végül feladva dőlök vissza a helyemre, s magzatpózban próbálok elaludni; ámbár dühösen.

Feltűnően nagyot sóhajtok, és csak várok és várok egy kedves gesztusra, de nem kapom meg. Szó szerint nem érdekli, hogy nincs takaróm.

***

            A kényelmetlen pozíció végett hátamról az oldalamra fordulok, de csupán csukott szemmel próbálok pihengetni. Persze ez sem tart tovább pár percnél, mert észreveszem a hatalmas csendet. Szemhéjamat gyorsan nyitom fel, majd a mögöttem lévő üres részhez vezetem a kezemet, utána pedig tekintetemet. Elment. De messzire nem, hisz még érezni lehet helyének melegségét. Szempillantás alatt pattanok fel az ágyból, egyenesen a ruháim felé.

Ha azt gondolta, hogy az évek során még mélyebb alvó lettem, hát tévedett.

            Sietségemben a dzsekimet már lefele kocogva a lépcsőn dobom át vállamon, majd a hajamat előre igazítva kanyarodok egyenesen a konyhai rész felé.

- Ha azt gondoltad, hogy ilyen egyszerűen leléphetsz, tévedtél – mondom, előre tudván, hogy Harry is ott tartózkodik. 

Sejtésem szerencsére beigazolódott, az elveszett férfit a pultnál találom, miközben egy szelet kenyeret majszol magában. Kissé sápadt tekintettel fordul felém, és szó szerint elakad a falat megrágásában.

- Ellie? Azt hittem még alszol – említi meg az első indokát annak, hogy lejött, majd folytatja – Nem akartalak felkelteni, ezért jöttem inkább le reggelizni valamit, és készülődni. Úgy tűnt, mélyen aludtál – már kezdi is a magyarázkodást, de mint tudjuk, csak a bűnös emberek mentegetőznek valamivel.

- Persze, nagyon mélyen aludhattam, hogyha már itt vagyok – jegyzem meg szarkasztikusan – Szóval a válaszodat ezzel nemnek is vehetem?

- Kérlek, ne kezdjünk el veszekedni már korán reggel. Megmondtam tegnap is, hogy nem vihetlek magammal. Azt, hogy gondolkodok rajta pusztán azért mondtam, hogy végre ejtsük a témát – válasza után vállat von, majd a elveszi az asztalon lévő kis jegyzeteit.

- Csak egy rohadt egyszerű kérésem volt, hogy had menjek veletek – hangomat egy színnel hangosabbra veszem, hogy figyelmét újra elnyerjem – Szerintem nem egy nehézség egy plusz személlyel menni. Lehet, hogy nem idevalósi vagyok valójában, hogy nem tudnám megvédeni a többieket...

- És magadat – vág közbe szavaimba, de nem törődve folytatom tovább.

- De akkor is jogom van visszamenni a Valóságba, hogy megtudjam mi a franc történt. Ha ahhoz, hogy végre igent mondj, keményebbnek kell lennem, hát legyen – mutatok rá, miközben szúrós tekintettel figyelem, ahogy mozgását abbahagyja – Nem ismerem magamat. Nem ismerem, mert a régi énem odaveszett valahol a Valóságban. Ide jöttem, mert idehívtál a beleegyezésem, vagy bármiféle hozzájárulásom nélkül. Megtudtam olyan dolgokat, amikről sosem gondoltam, hogy lehetségesek. És ezek szerint az alapító lánya vagyok, szóval szerintem vannak bizonyos jogaim... Ugyanúgy parancsokat adhatnék ki, mint Ő, ugyanúgy uralkodhatnék a többiek felett, mint Ő. De most, ebben a két napban... a francba is, azt kértem, hogy  vigyél magaddal, akkor ne mondj nemet. Nem. Mondhatsz. Nemet – sziszegem összeszorított fogaim között, miközben fel sem fogom a szavakat, amiket kiejtek.

A düh mindent felül múlt bennem, minden fájdalmamat amit most egy erőteljes megnyilvánulásban előadtam. Ezt pedig csak fokozza az időközben megjelenő tömeg meglepett moraja.

A szobában lévő összes szempár rám szegeződik, Chris álla szinte a földet súrolja a meglepettségtől, Harry szemei pedig sokkoltan kipattannak. Egy mély levegőt veszek, s így próbálom kicsit lenyugtatni magamat, miközben Harry próbálja megkeresni a megfelelő szavakat.

- Én... Ellie… – makogja, de a szemkontaktust feltűnően kerüli.

- Úgy látom Sav... khm... Ellie megtalálta az illúzióbéli énjét – suttogja cserbenhagyó tekintettel Christina, majd lassan kislisszol a szobából.