Hetedik

“ A valóság az, ami nem hajlandó megszűnni attól, hogy nem hiszünk benne. ”

Az este további részét a tábor közepén összerakott tűz körül töltjük. Mindenki - a helyzethez képest - kellemes hangulattal társalog a mellette helyet foglaló személlyel, miközben nyársra szúrt húst és zöldséget sütnek. A Harryvel való feszültség feloldódott az órák során, így immáron nem döfködjük egymást a másik problémájával.

- Honnan szereztek élelmet? – kérdezem, miközben leszedem a kis falat húst a pálcámról, ami kellemesen melegre sült.

- Az a szokás nálunk, hogy kinevezünk kisebb csoportokat adott feladatok elvégzésére - magyarázza, miközben egy kis ronggyal megtörli a szája szélét - Szóval, van öt srác, akik két naponta kijárnak Chesirebe élelem után, illetve az erdőben vadásznak.

- Akkor itt mindenki szorgoskodik valamivel – mosolygok.

- Nagyjából – nevet – Kivéve Christ. Egyszer éljem meg a pillanatot, hogy Ő bármit is tegyen a csapatért. Egyedül a veszekedésben és a magyarázkodásba ügyes - biccenti fejét az említett személy felé - Egyébként jó fej. Egyszerre kerültünk ide, emlékszem, hogy az első pillanattól kezdve támogattuk egymást. Olyan, mint a testvérem volt – a hangja a mondat végére szinte suttogásként jut el hozzám, miközben lassan lehajtja fejét.

Emlékszem, hogy hétvégénként mindig átjártam hozzájuk, hogy nővérével játszhassak az iskola után. Gemma volt az intelligens, komoly lány a családból, akárcsak az anyja. Szerettem vele csajos dolgokról beszélni, főleg azért, mert mindig segített átvészelni a nehéz napokat. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nagyon sokáig Ő volt a legjobb barátnőm. Sajnálom, hogy most nem lehet itt. De amit valójában nem értek, az az, hogy Ő miért nem volt olyan, mint Harry? Mármint fizikailag. Nem kapott erőt? Talán...talán nem örökölt?

- Sajnálom ami a családoddal történt – simítom tenyeremet hátára, miközben elhessegetem a gondolataimat – De kaptál helyettük egy újat.

Próbálom őt felvidítani, de nem hiszem, hogy sikerülhet.

- Egyszerűen csak hiányzik a hülyülése, a hangja – nevet keserűen.

- Nekem is a szüleimé – motyogom, ahogy lassan előgyülemlenek a saját emlékeim is.

A Nap lassan kúszik fel az égre, de mi csupán akkor indulunk el nyugovóra térni, ténylegesen. Thomas a tűzhöz igyekszik, hogy eloltsa a lángokat, illetve eltakarítsa a hátramaradt piszkot. Felajánlom a segítségemet kétszer is, de ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül végezze el a munkát, így csupán mosolyogva jó éjszakát kívánok neki, és a többieknek is.

A szállásunk bejáratán döbbenten nyitok be. Arra számítottam, hogy a fele banda aki lelépett a tűztől már alszik. Ehelyett mindenki egy kis légtérben nyüzsög.

- Mi folyik itt? – lépek Harry mellé, amint kiszúrom, ahogy a lépcső aljánál a falnak támaszkodva figyeli az eseményeket.

- Megtudták, hogy Troy hamarosan érkezni fog a tanácstól.

- És ez rosszat jelent? – szalad ráncba homlokom, miközben visszanézek az kissé ideges lakótársainkra.

- Troy csak akkor látogatja meg személyesen a tábort, ha valami baj van, vagy valami nagyon fontos hírt kapunk. Másrészt, ez azt jelenti, hogyha már épp aludnál se teheted, mert meg kell várnod míg elmondja a mondanivalóját - ránt vállat.

- Értem – motyogom, majd lassan felfelé indulok a lépcsőn.

- Hova mész? – állít meg Harry – Neked is itt kell lenned.

- Miért? Eleget mondott nekem Troy. Egyébként is, nem idetartozó vagyok, egyenlőre semmi közöm az ügyekhez – magyarázom.

- Keresni fog – jelenti ki, egyenesen a szemembe nézve.

            Az idő telik, a nyüzsgés pedig egyre nagyobb. Troy még nem érte el a tábort, így a kint sürgő embereket Julia tereli be a gyülekező aulába. Hideg, csípős szél fúj, így mindenki a megszabott, egyen kabátban mászkál a harmatos fűben.

Úgy döntök, hogy a feszült várakozás helyett, megragadom az alkalmat, hogy jobban megismerjem Juliat.

- Tudok esetleg valamiben segíteni? – fűzöm össze karjaimat mellkasom előtt, hogy jobban összefogjam a dzsekimet.

- Oh, nem kell, köszönöm. Majdnem mindenki az aulában van, vagy a kijelölt szálláson – mosolyog, miközben egy utolsó pillantást vet a halvány távolba - Julia Peterson – mutatkozik be kedvesen, hogy megtörje a kínos csendet.

- Ellie Banlow – mosolygok – Mióta élsz itt?

- Az édesanyád miután létrehozta az illúziót, rá egy évre kerültem ide. Embernek születtem, a valóságban éltem, úgy, mint Harry. A különbség az, hogy Fallen talált meg engem.

- Volt a valóságban? – kérdezem döbbenten, mire gyorsan bólint.

Hirtelen megszédülök. Túl soknak érzem ezt az egészet. Az anyám. Ő hozta létre. Valóság. Illúzió. Káosz lesz úrrá a fejemben, de nem akarom ezt kimutatni. Szép kis bemutatkozás lenne.

- Sokszor. De nem mindig hibrideket keresni. Volt valaki, aki miatt kijárt.

 Hibridek. Jó lenne tudni, hogy ez mit is takar pontosan. Az embereket a valóságban? Vagy ez valami más? Túl sok a kérdés.

- Kiért?

- A lá... – mondatát egy dörmögő hang szakítja félbe.

- Julia! Tudnál segíteni? Troy megérkezett - informálja az említett személyt a kék szemű, kissé kócos hajú srác, de tekintetét rám fordítva emeli ki utolsó mondatát - Harry az aulában vár.

Mély levegőt veszek, hogy egy kis erőt szerezzek az új információkhoz. Próbálok pár dolgot szelektálni a fontosabbak közül, mert úgy érzem több dolog már nem fér el a fejemben. Julia együttműködően bólint egyet, majd befelé indul.

- Had mutatkozzak be – állít meg fél percre a küldönc - Theo Artmenson.

- Valószínűleg az én nevemet már tudod Harry jóvoltából, de Ellie Banlow – kuncogok, miközben fülem mögé tűrök egy kósza tincset, s megrázom kezét.

- Sajnos nincs sok időnk megismerkedni, így esetleg holnap csinálsz valamit? – vakarja meg idegesen tarkóját.

Hm. Egyszóval randira hív?

- Nem tudom, hogy Troy mit talál ki, szóval... ha épp nem csinálok semmit megkereshetlek.

- Ha nem akarjátok, hogy Troy egy hét bűntetést szabjon ki rátok, első randi gyanánt, jobban teszitek, ha bejöttök – kiált vissza Julia az aula bejáratából.

Mindketten halkan felnevetünk, s kissé kínosan gyalogolunk egyenesen az épülethez.

Miután beérünk, Theo a többi küldönchöz siet, míg én lábujjhegyre állva keresem Harry alakját, amit perceken belül meg is találok.

A helyiség nem kicsi, körülbelül 100-an lehetünk most bent, ebből a fontosabb személyek elől foglalnak helyet, hátul pedig a kisebb csoportok. Mivel Harry egy Devolin, így automatikusan elől áll, a bal oldali szektorban.

- Huh, lekéstem valamit? – csapódok mellé, mire hirtelen rám kapja tekintetét.

- Úgy látszik? – mutat előre, miközben értetlenül összeráncolja homlokát.

- Valami baj van? – nem igazán értem mogorva hangját.

- Inkább a pasi barátságokért vagy oda? Mármint, máris lecserélnél?

- Tessék? – nevetek – Csak nem féltékeny vagy, Styles? Csak a nevét tudtam meg abban a két percben, amennyi időm maradt odakint.

            - Hmm...A nevét tudtad meg, de máris randizni fogtok?

Annyira furcsa. Alig pár perce történt mindez, de neki máris volt ideje kiolvasni mindezt a fejemből, és meg is haragudni érte. Hihetetlen.

            - Ne kombinálj. Kezdesz egy kicsit túlzásba esni – sóhajtok, majd az emelvényre vezetem tekintetemet, hogy meghallgathassam a türelmetlen srácot.

Beszéde előtt tisztességesen megvárja, míg a tömeg elcsendesedik, mindeközben haját, egyenruháját megigazítja, majd helyes testtartásban, felszegett tekintettel felszólal.

            - Tudjátok, hogy ritka pillanatokon jövök személyesen a táborotokba. A mai délelőttön parancsot kaptam, miszerint válasszak ki öt bátor Devolint és Devo-t, akik a holnapi naptól kezdődően egy kutatásban vesznek részt. Fallen nem kötötte ki, hogy a résztvevők között ne szerepeljen nő, így lehetséges maximum kettő részvétele – tekintetét körbevezeti a teljes némaságba burkolózott tömegen, majd mély levegőt véve folytatja – Elsőként kezdjünk önkéntesekkel. Van valaki, aki szívesen részt venne ebben? – nyomatékosan az első sorban lévőkre pillant, majd a középen elhelyezkedőkre. Feltűnően nagy a csend, amivel mindenki biztosítja félelmét a helyzettől.

Troy sejthette, hogy ez így lesz. Bólint, majd újból szólásra nyitja száját:

- Az öt emberben résztvevő személyeket sorolnám, akiket Fallennel közösen írtunk össze. Thomas, Stella, a két Devo és  Eric, Harry, Christina a három Devolin - mind az ötüktől egy beleegyező bólintásra vár, amit lassan mindenkitől megkap, viszont hirtelen idegességemben megtöröm a némaságot.

            - Önkéntesen jelentkezem – a teremben összegyűlt összes szempár rám szegeződik.

Van, aki rémült pillantásokkal illet, míg másokból egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Értetlenül forgolódok helyemben, egyre inkább kínosan kezdem érezni magam. Csend van, mígnem a hátsósor nevetni kezd. Furcsállva figyelem, ahogy hasukat fogva kacagnak, nyilván lenézően.

-  Sejtettem, hogy felfogod ajánlani a segítségedet, kedves Ellie – vigyorog Troy az emelvényről - Ezért is kértem külön, hogy beszéljünk. Nem képeztek ki – magyarázza – Ebből kifolyólag nem jöhetsz, ezt vedd parancsnak és tiltásnak egyaránt.

- Mégis ki vagy te, hogy megtiltsd? – ellenkezek, miközben előre lépek, hogy közelebb kerüljek hozzá, de Harry karja erőteljesen utamat keresztezi.

Egy szúrós pillantást vetek felé, majd hátrálni kezdek, hogy előző helyemre kerülhessek.

- Akik nem hallották a nevüket, azok térjenek vissza a kijelölt szektorokba, és térjenek nyugovóra. A többiek viszont maradjanak egy egyeztetésre.

- Mint a katonaság – motyogom magamban, miközben összefűzöm karjaimat mellkasom előtt, s egy dühös, megvető pillantás után hátat fordítok, hogy otthagyhassam őket.

            Oké, igaza van. Nem vagyok kiképezve, életemben nem fogtam fegyvert, de ez talán a legjobb pillanat, hogy betekintést nyerjek a Valóságba. Meg persze...talán itt sikerülne is elkeverednem tőlük...De mégis, hogy érjem el, hogy elvigyenek?

            A fürdőszobai tükör előtt állok, miközben elmerengek gondolataimban. Harry azóta sem ért vissza, pedig eltelt vagy félóra t mióta feljöttem. A tükörkémmel szemezek. Mintha nem is azt a lányt látnám vissza, aki voltam. Teljesen más tekintet, vonások, személyiség. A szemem már nem az a gesztenyebarna, ami volt, sokkal inkább szürkébbé vált. Ajkam kissé szétnyílik a látványtól, majd lassan emelem fel kezemet, hogy végig simítsak gyötört arcomon. Érintésem nyomán kékes szín jelenik meg. Mi a...?!

­­- „Ne hagyd, hogy befolyásoljanak az érzéseid."

Egy ismeretlen, bár magabiztos hang súgja. Kicsit megijedve nézek jobbra, majd balra, s a biztonság kedvéért még hátra is. Sehol senki.

- „Nem vagy kíváncsi arra az eltelt öt évre? "

- Ki vagy te? – suttogom a nem létező személynek.

 Tekintetemet újra a hátam mögé vezetem, s miután így se kapok választ, újra a tükörre nézek. Amint megfordulok, hirtelen vágódok hátra a csukott ajtóhoz ijedtemben, a levegőt élesen kapkodom. Vagy hatszor pislogok egymás után, hogy biztosra vegyem amit látok. Mintha Jase arcát formázná az alak, de szeme és szája elhomályosodott. Pusztán haja kuszasága és kicsit látszó borostás álla leplezi le.

- „Én emlékszem"

- Mit akarsz tőlem? – könnybe lábadt szemekkel kérdezem Őt, míg egyre inkább rémültebbé válok – Miért nem hagysz békén? Meghaltál...

- „Amíg nem látod bizonyítékát a dolgoknak, ne higgy nekik. "

Lassan tápászkodom fel, az ajtónak dőlve, míg bal kezemmel idegesen matatok a kilincs után.

- Ne befolyásold a gondolataimat, te nem létezel – szavaim közben tenyeremet a fém nyitókarra fűzöm, majd lassan tekerni kezdem – Nem hiszek neked.

A tükörkép lassan homályba merül, s újból magamat látom. Valami nem stimmel.

Sejtésem beigazolódott, az örömöm semeddig nem tart, hisz a nem régiben látott fej testével együtt rajzolódik ki a csap előtt. Ebben a pillanatban már rángatom a kilincset, pedig tudom, valahogy zárva van.

"Jase" arca immáron milliméterekre van enyémtől. Déjà vu.

Ugyanaz történik, mint a legelső illúziómban, a világítótoronynál. De most nem vett elő semmi sebejtő tárgyat, pusztán arca változi ugyanolyan rémisztővé; melynek látványától felsikoltok.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok!
Úgy terveztem, hogy már szombaton kirakom (múlt héten) de ahogy olvasgattam hosszúságilag és tartalmilag úgy éreztem még javítgatom és írok hozzá. Ezalatt még a szereplőink képei is frissűltek, amit immáron a "Devolinok" menüpontra kattintva elérhettek. Sok szereplő kiesett, de amint megjelennek a történetben, újra megtalálhatjátok őket. Illetve egy kis ajándék még, hogy egy ideje dolgozgatok kisebb filmeken, amik a szereplőket mutatják be, egyenlőre Harryé megtekinthető (ha szemfülesek vagytok a menüben megtaláljátok a linkjét) youtube-n, majd idő végezetével a többieké is fent lesz! 
PS.: Hogy tetszik a fejezet kép? Lenne rá igény, hogy mindegyikhez készítsek?
Remélem tetszett a fejezet, ne felejtsetek el pipálni és/vagy megjegyzést írni, hisz abból tanulok, abból tudom, hogy nektek mi jó és mi rossz a történetben! :) 

Hatodik

“ Mi értelme beszélgetni, ha már nem lehet megbízni a szavakban?”

“ A múltad; Te vagy Savannah “

Szavai visszhangként zengnek a már így is zűrzavaros elmémben. Vajon mi vár még rám? Milyen titkok? Félek, hogy minden szó, ami hangot ad magának, csupán egy hazugság része lesz. Nincs senki, akiben bízzak, még a legjobb barátomban sem; mert biztos vagyok benne, hogy Ő igenis tudott erről az egészről, csak gyáva volt bevallani. Inkább meghagyta másnak a piszkos munkát.

- A láttak és hallottak után sem hiszel nekem, mert félsz - állapítja meg Troy pár perc elteltével - Próbálj meg hinni nekem.

- Nem tudok. Nem tudom kiben bízhatok. Szinte minden szót hazugságnak hallok már.

- Azt gondolod, befolyásoltam az elmédet? - dönti játékosan oldalra fejét.

- Talán igen, talán nem - vonok egyszerűen vállat; de nem hazudok, mert egyik felem azt súgja igaz, a másik meg azt, hogy nem.

Elmélkedve vakarja meg borostás állát, azon gondolkozva, mivel bizonyíthatná még, hogy igazat beszél. Nem kérem rá, hogy még többet mutasson, csak kell még egy kis idő a dolgok megemésztésére.

- Azt mondtad, lehet nekem is kérdésem - emlékeztetem szinte suttogva, miközben a padlóra meredek.

- Lehet. – bólint.

- Mi történt a valóságban? Mi történt a családommal és a barátaimmal? Milyen módon tűntem el? Azt hiszik ho… - túlságosan is hadarok.

- Nem azt mondtam, hogy egy rakat kérdést tegyél fel - szakít félbe, pont az egyik fontos gondolatmenetem közepette - Nos, először is foglaljunk helyet - mutat az asztal felé.

- Így is tökéletes. – makacskodom.

- Rendben. Először is, a valóságban eltelt öt év. Ezt Harry is említette. Másodszor, ez idő alatt történt egy háború. Terroristák és katonák lepték el az országot. Amióta új elnök lett, minden rosszra fordult.

- A családom és a barátaim? Velük mi a helyzet?- térek a következő kérdésemre, s mielőtt választ adna, drámaian felsóhajt.

- Nem tudom pontosan. Nem tudom, hogy élnek-e vagy megölték-e őket. Ha előre gondolkodtak, valahol elbújtak. – megrémiszt, hogy még ő sem tud erről semmit. Elvégre valami főnökféleség lenne, vagy nem?

- Látni szeretném, hogyan hagytam el Őket – akadékoskodok. Próbálj meg nyugodt maradni, Ellie. Nyugodj meg.

Troy némán lépked újból elém, majd halkan motyogni kezd. “ Engedd, hogy megmutassam ”

Aprót bólintok, majd két tenyerét újból halántékomhoz simítja, szempárja elszürkül.

„- Szívem? - kérdezi Jase, miközben behajol a konyha ajtón - Fogtunk pár halat. Nem is mondtad, hogy apukád ilyen jó horgász - csodálkozik, majd homlokon puszil.

- Régen volt közös programunk, utoljára kilenc éves lehettem, mikor horgásztam - nevetek, ahogy az utolsó bögrét is a helyére teszem.

- Illetve, azt üzente még, hogy a hétvégén vár minket anyukáddal egy vacsorára. – foglal helyet a megterített asztalnál.

Mosolyogva bólintottam egyet, majd kivettem a sütőben hagyott lasagnet, amit vacsorára készítettem.

- Életemben nem csinálta még ilyet, szóval, ha nagyon rossz akkor szólj - ülök le vele szemben.

Mielőtt én is belekezdenék a vacsorámban, megvárom, míg lenyeli az első falatot. Kíváncsian fürkészem arcát bármilyen reakcióért. Még mielőtt lenyelné a falatot felpillant, majd elnevetni magát.

- Ne nézz így rám. – utasít.

- Hogy? - kérdezem ártatlanul, majd két kezemmel kitámasztom államat - Csak kíváncsi vagyok az arcodra, mikor belekóstolsz életed legrosszabb lasagnéjába.

-  Márpedig ez egész finom lett, szóval igazán nem értelek – győzköd - Istenien főzöl, és ahhoz képest, hogy ez az első alkalom, hogy ezt készítetted eléggé finom. Talán jobb is, mint amilyet anyuék csinálnak.

- Hmm rendben - vigyorgok rá bizonytalanul, majd én is belekezdek a piros tésztás ételembe.

* Hétvége *

- A szüleimhez megyek, de fogalmam sincs mit vehetnék fel - eresztettem le vállaimat lemondóan, ahogyan a hatalmas gardrób előtt tűnődtem.

- Olyan kevés ruhád van, nem csodálom - mondja szarkasztikusan, mire az egyik felakasztott sálamat gombóccá gyűröm, s hozzá dobom.

Pár perc gondolkodás után kibányáztam egy egyszerű fehér pólót és fekete nadrágot, illetve egy laza világos dzsekit, kék mintákkal.

- Piros vagy fehér? - Jase felé fordultam, miközben váltogattam a két vállfázott felsőt magam előtt.

- Fehér - adott gyors választ az ing gombolás közben.

- Mivel már így is késésben voltunk, gyorsan magamra kaptam a kiválasztott öltözéket, illetve cipőt.

            Míg bezártam a bejárati ajtót, Jase kiállt a kocsival, hogy időt nyerjünk, így már csak gyorsan kellett szednem lépteimet.

- Jobb lett volna egy kellemes ebéd - motyogtam ahogy bekötöttem az övemet - Ilyenkor nem szeretek már kimozdulni, hűvös is van és sötét.

Jase nem válaszolt szavaimra, csak gyújtást adott a kocsira, s elindult.

Az út fele csendesen telt el. Az út kevésbé volt forgalmas, így nyugodtan néztem a házakat.

            Kissé talán elbóbiskolhattam, mert Jase erős rázására ébredtem.

- Hé, mindjárt ott vagyunk, ébresztő - aprókat pislogva néztem rá, majd mosolyogtam, mit viszonzott is.

Nem tudom mennyi ideig meredtünk egymásra, nem tudom, hogy mi történt körülöttem addig. Az idő lelassult, akárcsak a filmekben, amikor épp egy baleset előtt lennénk. Jase hirtelen lépett a fékre; tekintete rémült volt, mint az enyém. Az út kissé vizes volt a délutáni kisebb zápor miatt, így hiába is a reflex mozdulat. Az autó lassan csúszott előre, míg jobbról egy másik közelítette meg a miénket. Bal kezemet Jase karjára fűztem, ahogyan a közeledő fények felé kaptam a fejemet.

Tehetetlenül vártuk a csapódást. Egy perc volt csupán, nem több.

- Kellj fel, édesem. Fel kell kelned - suttogta egy kétségbeesett hang, miközben a vállamat rázta - Az én hibám, az enyém - motyogta tovább.

Mindenhol vér, szilánkok. Testek. A mentésre váró nőt mentősök vették körül, akik próbáltak segíteni. Nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se csalódottságot. Mintha nem ember lennék.

- Asszonyom - teszi a nő vállára a kezét az egyik férfi - Ön az édesanyja?

-  Igen, az vagyok - zokogta, miközben tenyere külső felét szája elé tette.

- Sajnálom, Miss - csak ennyit mondtak, de ez a szó többet elárult bárminél. Több volt, mint magyarázat, több fájdalom volt benne, mint a kimondott mondatokban.

Váratlanul csöppenek vissza a jelenbe. Mozdulatlanul állok Troy előtt, aki aggódóan markolja vállamat. Lassan lélegzek, sőt, néha nem is veszek levegőt. Sírnék, de nem tudok. Mintha leállt volna az idő körülöttem, minden tettem lassított. Próbálok elég energiát gyűjteni arra, nem akarom kimutatni a fájdalmat, ami hirtelen rámzúdul. Óvatosan lehámozom magamról a két kezet, majd szó nélkül hátat fordítok.

- Ellie - szól utánam.

- Ne – csak ennyire telik tőlem, egy halk suttogásra, ahogy kilépek az ajtón.

Nem törődöm azzal, hogy Harry mellett is elsétálok. Nem veszek tudomást róla. Mélyeket lélegzek, s próbálom immáron gyorsítani az apró lépteimet, hogy minél előbb kint legyek a friss levegőn.

            Amint elérem a bejárati kaput, feszülten rogyok térdre, akaratlanul kiáltom el magamat. Túl sok minden gyülemlett fel bennem. Két tenyerembe csúsztatom arcomat, nem tudok gátat szabni a keserves zokogásnak. Nem érdekel, hogy ki látja, vagy ki hallja. Kizárom a külvilágot, csak magammal foglalkozok.

- Mit mondtak bent? - guggol elém Harry, majd lehámozza két tenyeremet arcomról.

- Amit te nem - álltam fel - K-kezdek elbizonytalanodni.

- Vagyis? –ráncolja szemöldökét.

- Ahj, Harry. A m-múltamat! - dadogom frusztráltan, mire értetlenül pislog fel rám - Mindent tudtál; és megint ügyesen eltitkoltad előttem.

- Nem az én dolgom volt, hogy megtudd - emelkedik fel, hogy egy szintben legyen velem. A hangja komor és mély, talán ideges is a helyzet miatt.

Próbál nyugodt maradni, de úgy tűnik ezt már nem tudja titkolni.

- Hát persze, hogy nem a Te dolgod volt. Hogyne … De kitudja mennyi minden nem a te dolgod még- keserűen nevetek, majd kikerülöm Őt - De tudod mit? Ettől fogva miért kéne hinnem neked? - torpanok meg.

Sarkon fordul, hogy utánam eredhessen, miközben drámain felsóhajt.

- Ki másban bízhatnál? Ellie, amióta itt vagy, azt hajtogatod, hogy senkiben sem bízol. Ha már bennem sem fogsz, teljesen elveszel. Ez egy idegen hely számodra, egyedül nem fog menni. Vagy a „hazugságaim” vagy semmi. De! - mutatja fel mutatóujját - Akkor ne keress meg, hogy mondjak valamit amivel elindíthatlak egy úton az igazság felé.

A következő pillanatban újból elém vág, nem törődve húzza meg lépteit, hogy minél előbb eltűnhessen látókörömből.

            Nem sietek; tudom, hogy nincs értelme. Senki sem fog várni a táborban, senki sem ismer, ahogy én sem őket. A másik pedig; inkább eltűnök amilyen hamar csak lehet, még mielőtt nagyon beilleszkednék. Visszamegyek a városba - megkeresem a családom és a barátaimat... kiderítem, hogy mi történt a valóságban. Ha más emberek eltudtak ott bújni, én miért ne tudnék? Egyszerű, mint az egyszer egy. Keresek egy fedett, eldugott - és persze nem teljesen lerombolt - házat, menedéket.  

            Fel sem tűnt, hogy a terveim szövögetése közben már a kis vízeséshez érek. Arra ugyan emlékszem, hogy direkt kerülőn mentem végig, de arra nem, hogy ez a terület is pont útba esik.

Csendesen telepedek le a partra, cipőmet lassan húzom le lábamról. A dzsekit, ami végig rajtam volt, lerázom magamról, s félredobom.

Egy stratégiára van szükségem, amivel feltűnés nélkül elhagyhatom a tábort. Nem lesz egyszerű, hisz Harry amikor teheti - és persze nem dühös - mindig rajtam tartja a szemét, Chris-szel egyetemben.

Mivel mást nem ismerek még, így egy kis segítséget sem kérhetek, hisz nem tudom, bízhatok e bennük.

A kissé vizes homokba vésem a tábor részeit, majd az erdőt és a portált. Egy kis bot segítségét használom, hogy felvázoljam a lehetséges útvonalakat.

Ha jobbra kerülöm a fő szállást és a hadi sátrat, akkor csak Thomason kell keresztül osonnom. Vagy mehetek az ellentétes irányba, keresztül az erdőn... az tovább is tarthat, mint pár perc. Pro, hogy kisebb az esély a lebukásra, kontra, hogy akár el is tévedhetek ott.

A felvázolt terveimet többször is átfirkálom, de végül feladva túrok bele kissé gubancosodó hajamba.

Sok dolog kavarog a fejemben, szinte semmire nem tudok koncentrálni. Mennék is, meg nem is.  Elsősorban jó ötletnek tűnik, hogy elhagyjam a tábort, de mielőtt kutakodni kezdenék olyasvalami után, amiről még alig tudok; érdemesebb lenne utána néznem itt pár dolognak.

---

A délután gyorsan eltelt, az időm javát a kis vízesés mellett töltöttem. Szerencsére senki sem közelítette meg a helyet, így nyugodtan gondolkodtam az elmúlt napokról.

Az éjszakák itt sokkal titokzatosabbak, így mikor a nap már kezd nyugovóra térni, nehezen, de  feltápászkodok helyemről, magamra kapom kabátomat, majd az ismertté vált ösvényhez indulok.

A sok ötletet félretéve úgy hiszem, az első, amit tennem kell, az a Harryvel való alapos beszélgetés. Mindketten túl feszültek voltunk az elmúlt napokban, kis teret hagytunk egymásnak.  Túl sok minden történt, aminek a feszültségét mind rajta vezettem le, így úgy érzem jogosnak, ha én kérek tőle bocsánatot elsőként.

Szorosan összefogom mellkasom előtt a kabátomat, míg hajamat percenként söpröm ki arcomból a feltámadó szél miatt. Lépteimet megnyújtom, hogy minél hamarabb a szálláshoz érjek.

            Az ajtót halkan zárom be magam mögött, miközben másik kezemmel a kapcsolót keresem. A ház teljesen üresnek tűnik a hatalmas sötétség miatt, így felmerül a kérdés, hogy itt vannak-e, vagy csak alszanak. A holdnak köszönhető kis fény segítségével felbotorkálok a felső szintre, egyenesen Harry szobája felé. A lámpa segítségét végül hanyagolom, nem szeretném felriasztani az egész épületet.

Ahogy megközelítem az ismerős ajtót, lassan nyitok be rajta. Ahogy számítottam rá, itt is ugyanúgy sötétség fogad, de tudván az álló lámpa helyét, halkan oda lépkedek és felkapcsolom.

- Sajnálom - motyogom, miközben Harry ijedten felém kapja a tekintetét - Gondolom nem igazán akarsz beszélni…

- Hol voltál? - kérdez vissza, nem is foglalkozva azzal, amit mondtam. Hanfja ellenkezést nem tűrő.

- A tónál, gondolkodtam. Kellett egy kis tér és idő, hogy átgondoljam a dolgokat.

Miközben dzsekimet leveszem, Harry is feltápászkodik az ágya sarkára.

- Nem tudom mi ütött belém - kétségbeesetten keresem a szavakat, amikkel kimagyarázhatnám a bolondságokat, amiket a fejéhez vágtam - Túl sok mindent tudtam meg egyszerre és…

- Ez természetes - szól közbe, majd megpaskolja a mellette lévő szabad területet - Nem neked kéne bocsánatot kérned, hanem nekem. Nem voltam elég megértő és türelmes veled szemben. Biztos nehéz ez az egész - simítja kezét tenyerembe.

- Elképzelni sem tudod, mennyire - nevetek fel kínosan, majd szabad kezemet homlokomra csúsztatom.

- Együtt könnyebb lesz - nyugtatóan rám mosolyog, miközben lassú köröket kezd rajzolgatni kézfejemre - Ígérem.

- Köszönöm - hálálkodok, ahogyan nyaka köré fonom karjaimat.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok!

Talán hónapos késéssel, de megérkezett a hatodik rész is, ami remélem szintén elnyeri a tetszéseteket. A következőnek a fele már meg van, valószínüleg jövőhéten időben tudom már hozni!:) Köszönöm a 13 feliratkozót és az előző részhez érkezett pipákat! Véleményeknek nagyon örülnék, hogy az eddigi hat fejezetről mit gondoltok, hogy szerintetek milyen lesz a sztori - hogy képzelitek el! A szereplők menüben hamarosan frissített képeket láthattok! :) xx